Múviz.

Lassan (18 nap múlva, te szent Kakaó!) vége a nyárnak, ezért úgy gondoltam, hogy lassan összegeznem kéne az élményeimet… Most úgy döntöttem, a nyáron megtekintett filmekkel kezdem. (Nem megtekintési sorrendben, hanem ahogy épp eszembe jutnak.)

Ugyebár én ezen a nyáron beleszerettem Anne Hathawaybe, úgyhogy elég sok filmjét megnéztem. Volt például az A 109. utas (Passengers), ami egy olyan film, aminél az utolsó 5 percben jössz rá, hogy igazából miről is szólt az egész (valamiért az Egy makulátlan elme örök ragyogása jutott eszembe róla, pedig nem is hasonlít egymásra a két film). Volt még a Rachel esküvője (szerintem borzalmas a magyar cím, úgyhogy maradok a Rachel Getting Marriednél), ami egy dráma, persze ironikus humorral megfűszerezve, plusz élményként Ms. Hathaway remek alakítása (amiért Oscarra is jelölték). A Hathaway-filmek lezárásaként pedig megnéztük a Zsenikém – Az ügynök haláli (Get Smart) című vígjátékot is, ami tavaly nyáron ment a mozikban.

Persze nem ragadhattam le ennél a színésznőnél, megnéztem még nagyon sok(fajta, féle) filmet. Volt például sci-fi is, a Napfény (Sunshine), amiben izgulhattunk, hogy vajon sikerül-e a bombát felrobbantani az éppen kihunyó félben lévő Napban vagy sem. Megnéztem a St. Trinian’s – Nem apácazárda (St. Trinian’s – School Can Be A Riot) című angol vígjátékot is, ezúttal háromszor (kétszer angolul, egyszer magyarul). Úgy érzem, ez egy olyan film, amit bármennyiszer képes vagyok végignézni. Másik vígjátékként szerepelt a palettán a Trópusi vihar (Tropical Thunder) is, amit már csak azért is meg kellett néznem, mert Szimler már fél éve ebből a filmből nyomja a poénokat, én meg sosem értem, hogy miről beszél. Persze horrort is muszáj nézni, így jött az A köd (The Mist), amiben egy kisváros lakói bezsúfolódtak a helyi boltba és várták, hogy mikor tűnik el a köd odakintről (amiben természetesen csupa aranyos és kedves lények rejtőznek), majd pedig következett a Slither – Féltél már nevetve? (Slither), ami igazából horrorvígjáték, de ennek ellenére egész jól megcsinálták. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az angol filmeket, főleg, miután megnéztem az A barlang (The Descent) címűt, amiben hat nő barlangászni indul, majd különös lényekkel találkoznak (és persze egyre kevesebben lesznek). Majd egy kalandfilmként megnéztem a Szikravárost (City Of Ember), ami szerencsére nem volt horror, hanem inkább ez is egy mese volt, de aranyos volt nagyon a két tinédzser, ahogy megpróbáltak feljutni a felszínre.

Jó, azért a romantikát sem hagyhatjuk ki, ezért volt a Nick And Norah’s Infinite Playlist, amiben két fiatal jön össze, miközben keresik részeg barátnőjüket és a Bolyhos nevű együttest New Yorkban… És volt még a Bűbáj (Enchanted) is, amivel részben a meséket is letudtam (jó, megnéztem a Charlie és a csokigyárat (Charlie And The Chocolate Factory) is, de az nem volt romantikus, sőt, inkább nagyon furcsa volt)… A Ház a tónál (The Lake House) megfogott, nagyon is, mert Sandra Bullockot szintén kedvelem és még nem nagyon láttam komolyabb szerepben. Az Igazából szerelem (Love Actually) vígjáték is, romantikus is, angol is, buta is. De egy alkalommal jó volt… Romantikusok közül leginkább a Párizs, szeretlek! (Paris, je t’aime) tetszett legjobban, mert ötperces kisfilmekből áll, amiket végül egy kerettörténet fog össze. (Kiemelném azt a részt, amikor egy tipikus amerikai (=kicsit duci, kicsit buta) nő beleszeret a városba.

Persze mit érne egy nyár akciófilmek nélkül? Semmit. (Bár én nem rajongok értük, mégis sikerült olyanokat találnom, amik egész jól sikerültek.) Ilyen volt például az A Vasember (The Iron Man), aminek már várom a folytatását. És ilyen volt még a Transformers is, aminek a második részét is majdnem megnézhettem, csak egy jelszó kellett volna… A Végítélet (Doomsday), amiben nagyon örültem, hogy szép angol kiejtést hallhatok, miközben a főszereplőnő gyilkolássza a tömeget.

És azt el lehet vajon képzelni, hogy én ne nézzek musical? Ugye, nem? Néztem is. Kettőt. A Chicago annyira a szívembe lopta magát, hogy azóta kétszer is megnéztem. Főleg Catherine Zeta-Jones alakítása tetszett és a kedvenc jelenetem, a Cell Block Tango, amiben hat feleség (özvegy…) meséli el, hogyan tették el láb alól a férjüket. A másik film inkább a rockopera kategóriába sorolható, Repo! The Genetic Opera címmel, főszerepben Alexa Vega és Anthony Head, és meglepetés: egyik mellékszerepben Paris Hilton (itt nem dobnak át a fején egy vasrudat, de legalább az arca leesik).

Azért komolyabb filmek is kerültek a listára, hogy kicsit elgondolkodjunk. Angelina Jollie Elcserélt életek (Changeling) című filmje nem is volt rossz, mármint én sokkal rosszabb alakítást vártam tőle, de mivel nagyon szeretem a kosztümös filmeket, muszáj azt mondanom, hogy tetszett. Az A boldogság nyomában (The Pursuit Of Happiness) nagyon, talán túl szomorúra sikeredett, de hát sebaj, kell ilyen is. (Főleg úgy, hogy vért adnak benne.). A Coco Chanel (Coco avant Chanel) pedig Audrey Tautou és francia mivolta miatt volt kedvemre.

Még nyár elején muszáj volt kedvem támadt megnézni a Jack Jack - Az igazi rocksztár az első próbán meghal című filmet, ami a Jack Jack együttes (Ganxsta Zolee, Papp Szabi, Mester Tamás és Tóth Tibi) tavalyi turnéjáról és a számok készítéséről szólt. (Annamari rámerőltette ajánlotta, de a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy megnéztem.)

És cserébe én meg elrángattam megkértem, hogy nézze meg velem Harry Potter és a félvér herceget (Harry Potter And The Half-Blood), a sorozat hatodik részét, amiben kicsit csalódtam, de tudom, hogy a hetedik viszont nagyon jó lesz, úgyhogy nem aggódom…

Tehát ez lenne a nyári „termés” és még van időnk őszig…