Halál. ?.

Jó dolog ez a villamos. Olyan, mint egy hatalmas sárga hintó. Főleg így, hogy a legvégében állok és mindenkit látok. Azt az idősödő hölgyet is az ablaknál, a türkiz kosztümben, kalappal, hatalmas gyűrűvel és természetesen kisminkelve. Telefonál. Üzleti ügy talán? Nem hallom elég jól… De most leteszi. A vele szemben ülő férfival beszélget. Most már angolul. Pedig biztos vagyok benne, hogy a telefonban magyarul beszélt… Az angol kiejtése pedig olyan szép. Olyan tiszta. Olyan brit. Valószínű disszidált. Most pedig hazajött. Itt tárgyal? Nem. Ahhoz már túl idős… Talán itt szeretné leélni a nyugdíjas éveit. Azokat az éveket, amik hátramaradtak az életéből.

Megálltunk. Emberek le- és felszállnak. Pont itt, mellettem száll fel egy nagyon idős nő. Úgy nyolcvan körül. Homokszínű kabátot, törtfehér kesztyűt visel, fején bordó sapkát egy elefántbrossal, lábán barna cipő, vastag, hatcentis sarokkal, oldalán bőröndszerű, szögletes kézitáska, nyakában kockás sál. Leül. Leül, majd hirtelen feláll és megigazítja a leüléskor alágyűrődött kabátot.

Elgondolkozom. Lefogadom, hogy tíz éve is ugyanígy utazott ezen a járaton. Ugyanez a homokszínű kabát, a törtfehér kesztyű, a bordó sapka az elefánttal, a barna cipő és a bőröndszerű kézitáska volt nála. A sálat valószínű, hogy mostanában vette. Az ilyen idős hölgyek, mint ő (mert ő egy igazi hölgy, nem egy közönséges néni, hanem igazi lédi), nem igazán változtatnak. Semmin. Mindennek a megszokott módján kell történni. Ugyanakkor kel fel minden nap, szépen felveszi ugyanazt a ruhát, lemegy a sarki boltba tejért meg kenyérért, hazamegy, megeszi a tízóraiját, beveszi ugyanazt a gyógyszert, amit már tíz éve ír fel neki az orvos, megebédel, majd alszik egy kicsit, délután néz egy talkshowt a tévében, este még olvasgat egy kicsit a tea mellett és kilenckor megy aludni. Nem változtat. Nem tudna változtatni. Ezt szokta meg.

De vajon mennyi van még neki hátra? Ahogy így ránézek, már nem igazán bírja. Érzem még a lelkierejét, ahogy felkapaszkodott, majd lemászott a villamosra/ról, de a teste már gyenge, nem bírja az új dolgokat, a változást, a megerőltetést. De remélem, még sok éve van, mert nagyon szeretem az ilyen hölgyeket.

Ekkor voltunk apuval a temetőben. A dédimnél, akit sosem láthattam. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy vajon mikor halok meg. Vajon mikor halunk meg? Ezt nyilvánvalóan senki nem tudja előre megmondani, bárki bármikor meghalhat. De vajon mi a halál? Mi lesz akkor, amikor már nem gondolkozunk, szívünk nem ver tovább, a légzés leáll és beáll az exitus? Először szerintem magát az életet kéne magyarázni. Krisz szerint mindenféleképpen van valami, ami teremtett minket, hiszen akkor hogy lett volna maga az ősrobbanás, az evolúció, a fejlődés. Én talán túl materialista vagyok. Az egész élet, a létezés csupán kémia, fizika és biológia. A tudósok mindenre tudnak megalapozott választ. Igen, vannak fekete foltok. De akkor is… Szerintem olyan sincs, hogy lélek. Egyszerűen azért más minden ember, mert máshogy kapcsolódnak egymáshoz az agysejtjeink. Egyetlen apró eltérés teljesen különböző emberekké formálhat bennünket.

És pont, mikor ide jutottam a gondolkodásban, akkor jöttem rá, hogy nem félek a haláltól. Nem. Ha meghalok, meghalok. Fájni fog vagy nem? Nem érdekel, hiszen utána úgysem emlékszem majd rá. Mert nincs semmi a halál után. Megáll a testi működés, tehát a szellem sem dolgozik tovább. Nem aggódom a Paradicsom vagy Nirvána miatt sem. Mert (az én belátásom szerint, és elnézést, ha valakit megbántok a nézetemmel) ezek nincsenek.

De az, hogy hogyan élünk addig, míg meg nem halunk, az csak rajtunk múlik. Azon, hogy hogyan döntünk és mit csinálunk. Mit és mikor. Hol. Kivel. A saját döntéseink határozzák meg az életünket, így rájöttem, hogy ezentúl próbálom mindig a legjobb és legtisztább döntést hozni. Amivel nem ártok másnak. Amivel nem ártok magamnak. Amivel a legteljesebb lehet az életem. És azoké, akik körbevesznek…