Ötven.

50… 50 év elég hosszú idő. Fél évszázad. Mennyi minden történhet ennyi idő alatt? Nézzük csak…

Apu megszületett 1959. október 16-án… Fiatalon meghalt az édesanyja, az apja egy másik nőt vett el. Az apja 1987-ben meghalt. Jött egy rendszerváltás, aztán megismerte édesanyámat. Nem sokkal később jöttem én. Új munkahelyre került, majd megint egy újabbra… Elköltöztünk egy új lakásba. Megtudta, hogy meleg vagyok.

Jó, nem is olyan sok. De én mégis készültem erre a napra… Erre a nagy napra. Szereztem házipálinkát az osztálytársamtól és vettem egy 59-es feliratú (am Philip Russel) pólót. Ezek voltak az ajándékok. Tegnap pedig Krisszel sütöttünk neki tortát. Mákos-túrótorta lett. Ma pedig szép csendesen belopóztam a lakásba, majd miután mindent elrendeztem az asztalon, kihívtam a konyhába…

Érdekes, hogy az 50. szülinapján mégis ő ajándékozott meg engem, elkezdett sírni:

- De apu, most miért sírsz?

- Sosem gondoltam, hogy megélem az ötvenet… És még tortát is sütöttél.

- Persze, mert szeretlek. Tegnap sütöttük.

- És az a kis hülye [Krisz] hol van? (Itt kedveskedő értelemben értette.)

- Nem jött el. Nem akart zavarni.

- Ó, jöhetett volna… De tudod, mit? Vigyél neki holnap egy szeletet… Ha tudod, csináld meg szív formájúra…

És ebben mi volt az ajándék? Elfogadott. Teljesen. És nem csak engem, hanem a szerelmemet is…

Úgy látszik, 50 év alatt talán a legreménytelenebbek feje is benő…