Szeretem nézni és érezni, ahogy a vízcseppek végigfolynak rajtam zuhanyzás közben.
Vannak olyan cseppek, amik végigfolynak a karomon, vékony erecskét képezve, majd az ujjam hegyéről bátran hullnak alá. Vannak olyan huncutok is, amik engem kicselezve a falra érkeznek, és a csempén gurulnak tovább. De vannak olyanok is, amik bár a rózsából az arcomra irányulnak, mégis inkább a nyakamat választják rövid útjuk startjának, majd végigfolynak a hátamon, a fenekemen, a combomon, a vádlimon, az Achillesemen, mígnem találkoznak a többiekkel a kád zománcán és együtt úsznak tovább a csatorna felé.
Most is. Itt egy csepp. Az arcomon folyik végig. De ez hogy lehet? Hisz nem is zuhanyzom… Talán… könnyezem?
4 megjegyzés:
Elsőre azt hittem, hogy, aztán meg szépen elrontottad a képzelgésem. Szépen. :)
jaja:( az eleje után én is valami szexuális kommentet akartam írni:(
:(
Ez most neked jutott eszembe, kedves-szép-szomorú gondolat-bejegyzésedért cserébe:
e csepp mi arcodon folyik, saját érintésed talán,
hogy lelked símogatja épp tán önmaga testedényét szelíden,
ha nincs épp aki megtenné szeretőn ugyanezt...?
S jó is, mint nyári eső, mely langyos
lágyan átölel, minden éltető vízcsepp tollpihe-érintés égre néző, vágyó-dühös arcodon, s mikor testeden új útját keresi csiklandós hajlataid közt,
ekkor hangos kacaj csupán a zokogás is, belül, szabadon,
mert a magány, vagy fájdalom mégsem sós, bőrhúzó foltban hagy kényelmetlen emléknyomot gallérig gördült cseppútján végig,
de a zuhogás zajában lemosva végleg, békés nyugalommá csendesedve, messzi elfolyik vele a lélek magányának fájdalma is...
Megjegyzés küldése