Ömlengés.

Tegnap végre eljött a tavasz. Meleg volt. Csak egy hosszú ujjú felsőben rohangáltam az utcán. [Persze nadrág meg cipő is volt rajtam, mert furán néztem volna ki félmeztelenül…] [Ja, elfelejtettem írni, hogy csütörtökön színházban voltunk, megnéztük a Fogat fogértot az Újszínházban, egész jó volt az előadás, bár maga a darab [nem a színészek, mert ők nagyon jók voltak] kicsit bénára sikeredett. És még mikor előtte gyülekeztünk az Opera előtt, összefutottam Norbival… Furcsa volt így egy év után újra látni, főleg úgy, hogy tudtam, hogy egy hónapja szakított vele a barátja, akivel utánam járt. De a legjobb, hogy nem éreztem semmit. Sem hiányt, sem gyűlöletet. Olyan volt, mintha egy olyan ismerőssel futnék össze, akit valakinek az ismerősén keresztül ismerek. Node vissza a tegnaphoz.] Moziban voltunk az osztállyal, mert tavaly mi lettünk a legjobbak [mármint statisztika szerint, ez nem tükrözi a valódi tudást], ezért kaptunk egy szabadnapot. Így elmentünk a moziba és megnéztük Mel Gibson A sötétség határán című filmjét, ami egy két órás, iszonyat lassú, vontatott izé volt. Utána apuhoz elmentem a Tescóba, mert úgy volt, hogy bevásárolunk és [szokás szerint] együtt hazacipeljük a sok-sok cuccot hatalmas zacskókban… De ő megjelent egy bőrönddel, aminek a felső részét levágta és azt mondta, hogy az a bevásárlókocsi és abban visszük haza… Én megkérdeztem, hogy biztos-e ebben… Mondta, hogy igen. Én meg otthagytam. Nem fogok úgy kinézni az utcán, mint egy csöves. {Nagyon szánalmasnak [és emiatt cikinek] tartom ezért apámat. Múlthét pénteken G. tanárúr [direktegyben] [akiről meg még más tanárokról is csak érettségi után fogok írni, mert az úgy ér] mondta, hogy olvasta a blogomat és bár ő nem az a lelkizős típus, de számíthatok rá, ha baj van…} Meg minek hívott akkor el? Abban a “fasza kis” bőröndben eltudja ő hozni egyedül is a kaját. Nem? Pedig Annamari is hívott beülni valahová, meg Tomi és Roland ki Margitszigetre… De neeem, én inkább apámnak mentem segíteni. És miért? A semmiért. Így fogtam magam, elindultam hazafelé. Lacival még reggel facebookon megbeszéltem, hogy átmegyek hozzá háromra, ezért nem haza jöttem végül, hanem hozzá. A nővére most itthon van [tudniillik Németországban dolgozik] és beszélgettünk úgy mindenről, de kitértünk a szerelmi életünkre is. Kérdezte, hogy szeretem-e Kriszt… És én rájöttem [bár korábban is rájöhettem volna, de ezen még így nem gondolkoztam el], hogy igenis szeretem. De nem azzal a “kapcsolati elei imádattal, mikor minden rózsaszín és mindenki azt mondja magára ilyenkor, hogy ő márpedig bizony szerelmes” érzéssel, hanem sokkal ez inkább az a “már hosszabb ideje együtt vagyunk, sokat változtunk, de még mindig szeretem, bármit megtennék érte” dolog. Viol mondta, hogy ennek tök örül és ő is szeretne majd találni ilyet, csak kint elég nehéz. Aztán Lacival kiültünk a Fenéktelen tavhoz, dumálgattunk és élveztük a jóidőt. Később hazajöttem, kajáltam [előtte egész nap csak egy pirítóst ettem, sebaj, úgyis olyan “dagadt” vagyok], aztán összeraktam a vízipipámat és nekiálltam Mazsolával kampartizni. Szívogattam az édesgyökér ízű füstöt és közben jókat nevetgéltünk. Tiszta chill out volt. Nagyon szeretek vele kamerázni, főleg azért, amilyen fejeket vágunk, meg amiket írunk, hát az igazán mesés. Tegnap Mazsi is fejtette, hogy ha valaki néha csak úgy beleolvasna a csevegésünkbe, hatalmasakat röhöghetne. [Amúgy vajon jót tesz a narancsfának, ha a még égő szenet a földjére dobom és utána lelocsolom azt egy kis vízzel?]
Most pedig music bekapcs, én meg nekiállok kitakarítani a szobám a pipa után, mert Jacobson [tegnap így neveztük el Mazsival] szörnyű nagy koszt [hamumaradványt] tud hagyni maga után, utána meg padlizsánkrémet készítek.
Egykor –végre- megjön Krisz, aztán este megyünk Mazsolához.
[Amúgy fáj a fejem. Mostanában nagyon gyakran fáj a fejem. Meg tegnap óta rajtam van ez a “mindenkit szeretek” érzés.]