Szerdai vegyes.

Sorstalanság.

Kiolvastam és bár sokan fikázzák, nekem bejött. Nem, ne értsen félre a kedves Olvasó. Nem a téma, hanem ahogy megírta… Igaz, Tamás is megírta, hogy nehéz olvasni, de én erre azt mondanám, hogy talán… Egy kicsit. Mert néha tényleg nem tudtam, hogy éppen kivel és mi történik, de aztán mégis rájöttem és a könyv maga egészében tetszett. Főleg a stílusa, amilyet még nem nagyon láttam sem magyar, sem világirodalmi művekben.
A történet szomorú, de ezt tudtam előre, fel voltam rá készülve. A vége meglepett, vagyis… Nem igazán értettem [azóta is ezen agyalok, hogy vajon hogy érhette Kertész, hogy vissza akar menni a táborba].
A filmet hétvégén nézem meg.
Következő könyv Jane Austen A mansfieldi kastély c. regénye lesz. [Most láttuk Krisszel a Jane Austen könyvklub című filmet és ez felkeltette az érdeklődésem. És leszarom, hogy “lányos” könyv.]

Zene.

Mostanában leszedtem pár albumot. Kis ajánló:
Imogen Heap – I Megaphone:
”Szokásos” Imogen Heap-es hangzás. Ez az album 1998-ban készült, és ezért nagyon tetszik, hogy a stílusa azóta sem változott semmit. Játszik kicsit a zongorával, csellóval, klarinéttal, gitárral, dobokkal és az elektronikus zenével… Nem nevezném populárisnak, sokkal inkább valami sajátos, amit alkot[ott].
Frou Frou – Details:
Az Imogen Heap és Guy Sigsworth alkotta páros is hozza a már jól ismert zenét, de mégis kicsit vidámabb, “hallgathatóbb” számok sikeredtek. Kár, hogy csak egy évet dolgoztak együtt. Vagy nem kár… Ki tudja? Lehet, hogy akkor Imogen Heap kisasszony megmaradt volna ennél a stílusnál, és ma már nem szeretném annyira.
Kelly Clarkson – All I Ever Wanted:
Ms. Clarkson zenéje [és kinézete] kissé megváltozott az idő folyamán, a régebbi, lírai számokat felváltották a mai szokásos tucat pop-rock számok, amik között azért néhol akad egy-két “jobb” is, de az album egészében véve felejthető.
Sophie Ellis-Bextor istenanyámnak pedig új száma van [Bittersweet], amit ismét a freemasonsös fiúkkal dobott össze. Igazi partiszám, úgyhogy otthoni hallgatásra nem igen ajánlott, de a bulihangulatot megalapozhatja.
Tegnap tudtam meg, hogy kedvenc férfi énekesem, Rufus Wainwright [akit leginkább arról ismerhet az olvasó, hogy ő énekelte a Shrekben a Hallelujah-t, bár én jobban szeretem tőle a Cigarette and Chocolate Milk és a Going To A Town című számokat] meleg. Döbb!
A kép pedig kicsit kiábrándító, de én ezek után is ugyanúgy szeretem.

A támadó.

Itt van, rámtámadt hirtelen, ideült a nyakamra és csak ül. Megfojt. Nem kímél. Nem vár. Egyáltalán nem voltam rá felkészülve… Itt ül és fojtogat. Azt hiszem, mindjárt végem, nem fogom bírni. Pedig erősnek kell lennem. Leküzdeni, felállni, lélegezni. Nem hagyni, hogy kifogjon rajtam.
Nem vagyok felkészülve az érettségire.

Szombat.

Nagyon várom már. :]