Csak máz az egész.

Csak máz az egész. Beborítja. Megragad. Megfog. Édes és nem enged. Pedig ami alatta van, az az igazán fontos. De a máz beborítja. Elrejti. Elfedi. Nem enged.
Azt hittem, hogy vele minden rendben van, hogy ő ért meg igazán. Mindent. És hogy tudja, hogy most csak így lehetséges. Hogy ő nem csupán egy iktatószám az életemben. Nem csak egy lap a többi között a fiókban. Ami hol gyakrabban, hol ritkábban előkerül. Azt hittem tudja ezt. Hogy nem így van. De nem. Tévedtem. És az én hibám, hogy nem láttam ezt. Hogy fáj neki. Hogy fáj nekünk. Pedig kellett volna. Csak a máz. A máz nem enged.
Vele azt hittem, hogy minden rendben. Ezt magyaráztam magamnak. Ezt magyarázom magamnak. Pedig mindketten tudjuk, hogy nem így van. Mert a máz beborít. A máz nem enged. Pedig tudom. El is mondtam, nem neki, hanem neki. Mert ő tudom, hogy megért. Elmondtam neki, hogy kezdek átlátni a mázon. A mi mázunkon. Csak nem tudom, hogy lehetne eltűntetni. Mert a máz nem enged.
Talán kéne egy új. Máznélküli. Mázatlan.
És azt hittem, hogy azzal is minden rendben. De nem. Mert ott a máz. És ezen én építettem a mázat. Saját mázam. Ami nem enged. Tudom, hogy tennem kéne, de megszoktam, hogy nem kell. Lusta vagyok.
Új kéne. Új kéne mindenből. Csak belőle nem. Mert ő belát minden máz alá. És elmondja, hogy ott a máz. És figyeljek erre. És elfogad. Még a mázzal együtt is. És nem enged. Nem a máz, hanem ő.
Én dolgozom ezen. Dolgozom, hogy a máz eltűnjön. Erről is, arról is. Mindenről. Máztalan legyen minden. Csak úgy lehet.
De most csak máz az egész.