Csapda.

Találkoztam ismét a Zöldsráccal [nem, nem elhivatott környezetbarát, nem is füvezik [állandóan], csak mikor először találkoztunk, nekem egész filmesnek tűnt minden, ahogy forgattuk a korsókat és ahogy rávetült a zöld neon(?)fény.], bár már milliószor megtehettük volna és akartuk is, de nem, de nem, mi vártunk. Nem tudom, mi volt a mostani generátor, de mégis. Sikerült.
Azt kérte, hogy mondjam, mire gondoltam, de én nem, ellenálltam, a sörök és a cigaretta támadasa(i) ellenére is. És rájöttem, hogy ez önző dolog. Ha másoktól elvárom, hogy egyértelműen mondják meg, mire gondolnak, akkor nekem is el kéne mondanom, mit gondolok (érzek? érzek.). És most is. Hihetetlen. Sok. Pedig nem is beszéltünk igazán. Sokat nevetett. Nevettem. [Ami nálam inkább vihogás, erről le kell szoknom.] És kérte, hogy mondjam. Én meg, hogy majd. Meg hogy most nem. Pedig lehetett volna. [Kellett volna? Nem, nem kellett volna.] És el akartam mondani. Mert nyomott belülről. Nyomasztott, egészen. De mégsem tettem. Ez jelenti a tartást? Vagy a félelmet? Mindegy is. Nem mondtam el. Nem mondtam ki. Minek? Hiszen úgysem…
Úgysem micsoda? Hagyjuk is. A lényeg, hogy eddig ki akartam ismerni. Most pedig inkább meg akarom ismerni. Ami teljesen más. Legalábbis szerintem.
Mazsiadjegycigit! Köszönöm.
Ez pedig hópjulájkitzene.