Merengő.

Eresszünk ki belőle egy kicsit. Csak pár gondolat.
Mindig az eszemmel éreztem mások iránt. [Az, hogy érzünk valaki iránt elég furcsa dolog. Ilyenkor mindenki vagy szerelemre vagy gyűlöletre gondol. Főleg, ha az adott valaki [az én esetemben] egy másik fiú. Pedig most nem erről van szó. Csak szimplán, hogy mit érzek iránta.] Nem tudom eldönteni. Hogy mit érzek. Mit akarok érezni. Mit szabad éreznem. Nem tudom, ő mit érez. Mit akar. És ez bosszant. Mert emiatt kicsit [?] rosszul érzem magam. Bizonytalanság. Kishitűség. Mindig eldöntöttem, hogy őt szeretni akarom, őt meg nem, rá most haragszom, őt pedig istenítem. Mostanában már nem megy. Túl sok információ. Túl sok impulzus.
Nekem nem kell pasi, míg van Mazsi. Annyira intenzív a kapcsolatunk, hogy más már nem is kéne. – Gondoltam. De persze be kellett látnom, hogy nem így van. Nekem igenis kell az, hogy megragadjon valaki, rálökjön az ágyra, vagy falhoz taszítson, vagy én tehessem vele ezeket. Hogy megcsókoljon. Hogy megharapjon. Hogy érezzem, hogy vagyok. Hogy neki vagyok. És hogy akar. Hogy átöleljen. Hogy átölelhessem. Mazsit is átölelhetem. Mazsit is megcsókolhatom. De ezek nem lennének ugyanolyanok. [Van ilyen, hogy érzelmi-kötöttségi szint? Hogy mást jelent egy ölelés? De még akkor is, ha ugyanúgy ölel?]
Tartom magam. Lefeküdhettem volna valakivel. De nem, én várok. Várom, hátha történik valami, egy apró szikra. Egy pattanás. Egy fuvallat. Amiből tudhatom, hogy mit kell lépnem. Megmondani neki, hogy többet akarok? Vagy rájönni, hogy nem is akarok többet, ez csupán gyermeteg rajongás? [Amit már másfél éve folytok el és most hirtelen a színre tört?]
Kevés lennék neki. Tudom.
Tegnap valamiért elszállt a jókedvem. Nem éreztem, hogy bárhol is lennék. Úgy éreztem, sehol sem vagyok. Nem éreztem, hogy lélegzem. Nem éreztem, hogy lüktet a vérem. Pedig tudom. Egy kanalat tettem a számhoz. Láttam a párát. És minden héten levesznek belőlem fél liter vérplazmát. Tehát lélegzem. Tehát ver a szívem. De mégsem érzem. A magány? [Gyűlölöm ezt a szót. Mert nem vagyok magányos. Nem. Én nem.] Unalom?
Pedig mókás volt az egész. Átrendeztem a szobám, kezd úgy kinézni, ahogy én. Ahogy én szeretném, hogy kinézzen. Bevackolódtam a kanapéágyba, leraktam a laptopot, főztem levest, csészébe tettem, elindult a film és úgy éreztem, hogy most ez biztos jó így. Hangulatos. Mégis. Járt az agyam. Nem szabad. De tedd. Nem. Gyenge vagy. Jó lesz. Kevés vagy. Buta. Tanulnod kéne, nem? Tele volt a fejem. És nem éreztem azt, hogy itthon lennék. Mintha az űrben lebegnék. Éreztem, hogy nincs körülöttem semmi. Pedig a leves valószínűleg forró volt. Érzem, hogy megégettem a nyelvem.
Az agy miért nem úgy működik, mint a szem? Lehunyom – nem látok. Nem gondolok – nem gondolkozom.