Szeretnék…

Szeretnék egy olyan fiút, akivel összebújva alszunk, majd reggel, mikor ébreszt a telefon, még kétszer visszanyomjuk a „szundi”t, majd mikor már tudatosul bennünk, hogy tényleg kelni kéne, kimászunk a konyhába és matatunk ott. Míg én reggelit csinálok neki, ő kávét főz a kotyogóssal. Aztán fogmosás közben lefröcsköljük egymást és ezen nagyot nevetünk. Majd elindulunk, lerobogunk a lépcsőn, majd az utcára érve a sietségben elejtem a sálam, ő felveszi, és mikor visszaadja, finoman hozzáér a kezemhez, de úgy, hogy csak én vegyem észre a jelet, hiszen itt már barátok vagyunk, csupán barátok. Nevetve egymás arcába húzzuk a sapkát, majd –bár sietnünk kéne, hiszen rég késésben vagyunk már– egymást bökdösve száguldunk tovább. Ő rágyújt, majd megkérdezi, hogy kérek-e, én automatikusan mondom, hogy “Nem, köszönöm, nem.” [ezt persze minden nap eljátsszuk], majd megkérdezem, hogy fázik-e és kéri-e a sálamat, amit persze ő utasít vissza, pedig mindketten tudjuk, hogy fázik és elfogadná az ajánlást. A villamosmegállóba érve gyors, baráti öleléssel vagy egy egyszerű “Szia!”-val elbúcsúzunk. Az egyetemen azon gondolkozom, mit csinálhat, mikor ír egy sms-t, csak annyival, hogy “krumpli”, aminek csak annyi jelentése van, hogy ő is rám gondol. Órák után elmegyek az ő egyeteméhez, megvárom, mire végez, kijön, köszönök a csoporttársainak, akik már ismernek és mosolyognak, mert tudják, hogy mi bizony együtt vagyunk. Hazafelé beugrunk a sarkon a kínaiba, majd felsietünk. Köszönünk apunak, aki nem vesz rólunk épp tudomást, mert egy roppant fontos meccs van éppen a tévében. Én leülök tanulni, míg ő a neten bíbelődik, majd mikor beesteledik, kinyitom a kanapét, arra ledobjuk magunkat, a megmelegített kínait egy üveg vörös száraz [azért száraz, mert azt csak a nagypapák és mi isszuk] mellett elfogyasztjuk, közben persze megy a tévé. Miután megettünk mindent, ő törökülésbe ül, én pedig befekszem az ölébe és miközben a tévéből továbbra is jönnek a lényegtelen információk, mi a vörös iszapról meg a Grimm-mesékről beszélgetünk. Ha már nagyon fáradtak vagyunk, kikapcsoljuk a zajládát, a lámpát pedig le. Egymásnak esünk, csókolózva, egymást harapva, marva szeretkezünk, mígnem elalszunk. És összebújva alszunk, majd reggel…

“Put Me on the table,
Make Me say Your name,
If I can't remember
Then give Me all Your pain.”
(Pink feat. Peaches – Oh My God)

De persze ez csak egy álom, aminek kicsi a valószínűsége, hogy teljesülni fog. De miért írom le? Mert szerintem a blog a [“még nem” vagy a “már”] beteljesült álmok gyűjtőhelye.