2011. április 25., hétfő

Lélekkavar.

Nincs életem és mégis annyi van. Annyi minden folyik, történik, megesik, vetődik és egyszerűen: VAN. Csak úgy.
Megesik, hogy bloggerekkel találkozom, és meglepődöm azon, mennyire kedvelem őket, tényleg, igazán, miközben nézegetjük a réges-régi ruhadarabokat, de csak nézzük, nem látjuk, mert közben inkább beszélgetünk, szívügyeket, agyügyeket, mindenféleügyeket. Aztán persze körbetekintünk a városban, jönnek mások is, szatyorba ülnénk bele, nem lehet, tele van a szatyor, megyünk máshova, szép az egész, boldog vagyok, persze ők ezt nem látják, mert nem hagyom.
Megesik, hogy csokit teszünk a csilisbabba, mert az hátha jót tesz neki [semmit sem változtat rajta], nevetünk, ölelkezünk, csókolózunk, ágyba bújunk, az alvás az nem megy, aztán az alvás az megy, meg túrázunk, egészen a hegyre fel, kiülünk a szirt szélére a tériszonnyal a hónom alatt, rálépnék a fákra, mert azok ott lent egy fűtenger, lefelé meg a tisztáson megkívánjuk egymást, igen, senki sincs, mindent szabad, igen, aztán folytatjuk az utunk lefelé, búcsúzunk, én érzem, fájni fog ez, pedig megfogadtam, hogy “i won’t let you close enough to hurt me”, mégis mindig megteszem; igen, ő is hiányzik, [mennyire hiányzik,] hiába, pedig kizártam, ki akartam zárni, mégsem megy, pedig a Vigyorgó Macska még a… a… makarónit is inkább bolognai spagettinek mondja, csak hogy ne halljam azt a nevet, mert tudja, hogy akkor a hideg ráz [pedig nem ráz, kérlek, csak fáj, de nem baj, ez szokható, tudod, beszéltük ezt].
Körbeöleljük a whiskey-s üveget hárman, a Kalapos, a Vigyori meg az Őrült Nyúl, aki mellékállásban Csillámpóni, nevetünk, szeretjük egymást, hallgatjuk a kétezerszer hallott számokat, továbbtekerünk, majd az ágyban még elfogyasztjuk az üveg bort [de minek?], semmit sem érzek a titkos összetevőből, valószínűleg csak alvás közben hatott, sebaj, a macskám nem alszik, ő egy hős, ahogy a mama is a krumplinyomóval.
Végül egy buzikávézó, ahol felmegyünk az emeletre, miután a félrészeg tulajnő [vagy valaki, aki csak szeret köszöngetni] ránkköszön, hogy sziasztok, szóval felmászunk, beesünk a párnák közé, beszélgetünk szerelemről, hogy neki fáj, nekem nem fáj, csak bizonytalan vagyok, de a lényeg, hogy élvezem, persze én nem vagyok szerelmes, csak kimondatlan lélekszeretkezés ez, azt hiszem, persze én mindig többnek hiszem, mint ami [ilyenezapopszakma], aztán áramszünet [tamásnak: tényleg áramszünet volt, semmi filozófia nincs mögötte], inkább fizetek, a metrón elkalandozok függőségemben, ezért kikerülök a város szélére, ott alszom egy csöppet, aztán hazaérve fáradtan nevetek egy kicsit pár kretén nyúlon meg egy kutyán, akik egy csónakban eveznek és leírom nektek, mennyire nem élek, miközben most élek igazán.
póninyúl.

Teát?

4 megjegyzés:

Deadalus írta...

Csak az első mondatra tudnák visszacsatolni: na látod, ha ez nem élet, akkor mi? :)
(Tök jó, ha jól érezted magad. ;-)

PaPe írta...

"tudnák?"
o.O hát mindjárt rácsapok a szádra.

tamás írta...

legalább fél órát gondolkodtam, hogy mit is válaszolhatnék erre a szép emlékezésre, de inkább lerajzolom az arcom: :).

Captain írta...

:) nem tudok hozzászólni, viszont nagyon tetszik ez a bejegyzés. jó a stílusod :)