2011. május 1., vasárnap

A kisfiú.

A kisfiú a táncparkett közepén rázta magát, érezte a zene lüktetését, és bár a tudatmódosítók erősen hatottak az agyműködésére, mégis egy helyre összpontosított tekintetével.
A pultnál Ő táncolt, egy másikkal, egyre közelebb és közelebb; a kisfiú egyre kevésbé mozgatta tagjait, végül csak állt, egy helyben, bámult, oda. Két apró könnycsepp jelent meg a szemeiben, már nem hallotta a bömbölő minimálzenét, nem jutottak el az agyáig a hangok, Adele Turning Tablese járt a fejében és az együtt töltött dolgok.
Mikor Maugliként ugrált a fák között, közvetlenül az Ő nyomában. Meredeken mászott felfelé a csúszós földfalon, kapaszkodva a vékonyabb törzsekbe, néha rácsodálkozva egy-egy virágra [olyankor Ő megmondta neki, hogy mi is annak a pontos neve], mígnem kiértek egy ösvényre, azon feljebb haladtak, ki a mezőre, ahol Ő azt mondta neki, hogy szeretne majd nyáron, egy melegebb éjszakán kijönni ide a kisfiúval, pokróccal, ennivalóval, borral és szeretkezni a holdfényben. – A kisfiú úgy érezte, nem kap levegőt, mivel…
Ő most egy másik fiúval csókolózott… A kisfiú pedig még értéktelenebbnek érezte magát, mint valaha… De elhatározta, hogy fel fog nőni, igen, fel fog és megfogadja a dalszöveget.

1 megjegyzés:

tamás írta...

elsőre én is azt hittem, hogy. pedig, dehogy.