engedd meg magadnak, hogy senki se értsen.

a körút zajában, cigaretta- és autóbűzben sétálva úgy éreztem, ragyogok. belül. (kívül csak évente szoktam, azt is nagy titokban, nehogy összezavarjak vele valakit.)
vettem egy virágot. nemnekem. cserepeset. a vágottak lekaszabolt hullák, döglött szépségek. meglepetés lesz. illata is van, sárga.
egy fiú mikor lesz férfi? én – gondolom – sosem. mondjuk nem is baj. persze mikor az önkormányzatnál is azt mondják, hogy sziamibensegíthetek az kicsit ront az önbecsülésemen, de talán _még_ hízelgő kicsit. na majd később.
szakdolgozat hereicome. aztán persze örök szürkeség. ami ellen lehet tenni. saját tévképzeteink teszik ilyen sznyomorúvá az életünk; ha magunk vagyunk magunk, és adódik az a ritka és természetfeletti dolog, hogy jóban is vagyunk magunkkal, akkor persze a tévképzetek előtagja eltűnik, a képzetek pedig ábrándokká szelídülnek.
mostanában ábrándos hangulatomban vagyok. egészen.
ennek persze csak kis részét köszönhetem patakipéternek, de mikor éppen hallgat rám, ő is megkönnyíti a létezést. vesz virágot, ragyog odabent, mosolyog a sánta, arab árusra.

egyik nap szembe jött velem egy lány. mosolygott. nem rám, hanem csak úgy magának. ragyogott. ő kívül is. ilyenkor egy pillanatra mindig irigy leszek az ilyen emberekre, aztán rájövök, hogy én is lehetek ilyen, persze csak úgy péteresen.
mikor egy negatív gondolat után nemrég elbotlottam az utcán, eszembe jutott, hogy a nemlétező isten nem ver bottal, meg a karma és barátaik. úgyhogy a gondolatokat rendszerezni kell, miközben ugyanúgy kóborolhatnak szabadon.

kávé, boldogság, lófasz és napfény. jelszavak márciusra.