Szoba kilátással.

Vagy kilátástalansággal?

Szóval az van most, hogy az utóbbi egy-két hétben jelentkeztem 34 állásra. De nem látom úgy, hogy nekem lenne belőle mégis munkám. (Az eddigi, ami a legközelebb volt a szerződés aláírásához, egy gyakorlati hely volt, hogy “végül két aspiránsra szorították le a választást, én voltam az egyik, de végül a másikat választották, mert neki van tapasztalata”. Tehát már a gyakorlathoz is gyakorlat kell.) A legtöbb problémát az okozza, hogy még nincs tapasztalatom. (Itt eszembe jutott, hogy meglepő, hogy már a junior pozíciókhoz is azt írják, hogy 2-3 éves tapasztalat elvárt.) A másik, ami felmerült, az a nyelvismeret hiánya. (Angollal, szerintem, nincs nagyon gondom. Viszont a német. Igaz, hogy mikor öt éve utoljára beszéltem, akkor szinte tökéletesen ment, szóban alig, írásban egyáltalán nem hibáztam. Viszont azért ez a kihagyás akkor hatással volt a tudásomra, hogy mára egyetlen mondatot sem tudok összerakni ezen a nyelven.) A harmadik a jogosítvány hiánya. (Ez úgy van, hogy nekünk sosem volt autónk, így nem éreztem szükségét.) Persze az is előfordulhat, hogy azért nem válaszolnak/küldenek negatív választ, mert látják, hogy még nem végeztem el az egyetemet. (A helyzet az, hogy a következő félévemen csak gyakorlatoznom kéne, januárban pedig diplomázom. De valószínűleg a munkáltatók nem tudják kezelni ezt a köztes állapotot.)
Én most ettől függetlenül rajta vagyok, jelentkezem, mindenhova, ahova a tudásom megfelel. Csak úgy érzem, ha rövid időn belül nem oldódik meg ez a helyzet, kicsit bekattanok. (Kicsit kezd tavaly augusztus hangulatom lenni.)

Amíg meg nincs állásom, addig meg edzem és ráfekszem a német visszahozására.

Ha meg lesz, akkor meg összeköltözünk Tomival. És akkor lesz szoba is, meg kilátás.

engedd meg magadnak, hogy senki se értsen.

a körút zajában, cigaretta- és autóbűzben sétálva úgy éreztem, ragyogok. belül. (kívül csak évente szoktam, azt is nagy titokban, nehogy összezavarjak vele valakit.)
vettem egy virágot. nemnekem. cserepeset. a vágottak lekaszabolt hullák, döglött szépségek. meglepetés lesz. illata is van, sárga.
egy fiú mikor lesz férfi? én – gondolom – sosem. mondjuk nem is baj. persze mikor az önkormányzatnál is azt mondják, hogy sziamibensegíthetek az kicsit ront az önbecsülésemen, de talán _még_ hízelgő kicsit. na majd később.
szakdolgozat hereicome. aztán persze örök szürkeség. ami ellen lehet tenni. saját tévképzeteink teszik ilyen sznyomorúvá az életünk; ha magunk vagyunk magunk, és adódik az a ritka és természetfeletti dolog, hogy jóban is vagyunk magunkkal, akkor persze a tévképzetek előtagja eltűnik, a képzetek pedig ábrándokká szelídülnek.
mostanában ábrándos hangulatomban vagyok. egészen.
ennek persze csak kis részét köszönhetem patakipéternek, de mikor éppen hallgat rám, ő is megkönnyíti a létezést. vesz virágot, ragyog odabent, mosolyog a sánta, arab árusra.

egyik nap szembe jött velem egy lány. mosolygott. nem rám, hanem csak úgy magának. ragyogott. ő kívül is. ilyenkor egy pillanatra mindig irigy leszek az ilyen emberekre, aztán rájövök, hogy én is lehetek ilyen, persze csak úgy péteresen.
mikor egy negatív gondolat után nemrég elbotlottam az utcán, eszembe jutott, hogy a nemlétező isten nem ver bottal, meg a karma és barátaik. úgyhogy a gondolatokat rendszerezni kell, miközben ugyanúgy kóborolhatnak szabadon.

kávé, boldogság, lófasz és napfény. jelszavak márciusra.

Azért érzem, hogy igazán életben vagyok,

mert tudom, hogy egyáltalán nem vagyok normális.

No breathe, no nothing.

Nincs semmi sem. Tanulnom kéne, tudom, mert elterveztem, hogy jó lesz, de nem tudok, nem megy. Van Ő. Ennek örülök, mert tényleg boldog vagyok mellette. Van Sam. Sam valószínűleg februárban külföldre költözik. Annamari a gyógyszertárral foglalkozik. Mi marad? Marad Ő és… És ennyi. Nem marad senki, aki ott van. Aki állandó. Aki mindig tudja, mi történik velem. Akiről mindig tudom, mi történik vele. Csak vagyok. Nem vagyok.
Mostanában sokat gondolkozom ezen. Csak lélegzem, eszem, alszom, egyetemre megyek, filmet nézek, Vele vagyok. De a mindennapos beszélgetés már nincs. [Mármint Vele természetesen van. De mással.] Hiányzik az interakció. A történés. Az új dolgok. A megismerés. A nevetés.

Egyedül vagyok. [Persze itt is kiemelném, hogy ha Tőle eltekintek.]

Más.

Ma furcsákat álmodtam. Kettőt.

Az első:
Szórakozóhelyen vagyunk, piros fények, hangos zene. Józan vagyok. Mindenki más részeg. Sam a pultnál táncol. Nem akarok inni, megyek körbe, körbe. Látok egy párt a falnál, mindkettő göndör hajú, az egyiküknek oldalt fel van nyírva a haja. Megyek még egy kört. Azt látom, hogy a felnyírt göndör megcsókolja Őt, Ő ezt hagyja, utána ellöki magától. Ideges leszek. A felnyírt hajút a falhoz taszítom, meg akarom ütni, de nem tudom. Odaszólok Neki, hogy most megyünk haza.

A második:
Vidéken sétálok barátokkal. Természetesen nem a valódi barátaim [mivel azokból kevés van], így négy-öt emberrel sétálgatok. Egyikük az Ő lakótársa, és elmondja, hogy Ő Jeremy szerint valami Tiborral kavar. Ezt nyugtázom magamban, majd bemegyünk egy vadidegen kertbe és leülünk egy asztalhoz. Beszélgetünk, amíg a házból kijönnek az emberek, ételt hoznak magukkal és leülnek egy másik asztalhoz. Én szólok a barátaimnak, hogy talán menni kéne, mivel megzavarunk egy családi ebédet. Elindulnak, de én ekkor észreveszem, hogy a nagyapám testvérének a kertjében vagyunk, aki szintén kiült a kertbe a feleségével. Szólok a többieknek, hogy menjenek nyugodtan, majd utánuk megyek. Leülök a családom távoli tagjaihoz. Újságcikkeket vesznek elő, amiben én szerepelek, hogy éppen milyen versenyeket nyertem meg. Ott van két unokatestvérem is, egyikük egy nagyon szép fiú. Éppen indulnék, mikor nagyapám sógornője szól, hogy miért nem köszönök a dédanyámnak is. [Akivel én a valóságban sosem találkoztam, mivel Bécsben élt.] Kijön a házból és úgy néz ki, mint Krisz nagymamája. Adok neki pár puszit, megkérdezem, hogy van, majd távozok. Utolérem a többieket és elkezdem a lakótársát arról faggatni, hogy ki az a Tibor.

Nem tudom, mi történik velem mostanában. Kezdenem kéne magammal valamit. Azt hiszem.