mitől lesz ember az ember? a cselekedetei teszik azzá, aki? de akkor mihez viszonyíthatunk? a körülöttünk lévő dolgokhoz? hiszen azok folyton cserélődnek… a ruhák elszakadnak, a bútorok összetörnek, az ételeket megesszük, a tárgyakat elhasználjuk, elköltözünk. a minket körülvevő emberekhez? tudjuk, hogy semmi sem örök, így a kapcsolatok sem, így sosem ugyanazok az emberek a barátaink, a szerelmünk, a családunk [mi a család? adott vérkötelék vagy szabadon választott dolog, ahol nem hogy vérnek, de még papíroknak sem kell összekötni minket?]. de ha mi sem vagyunk folyton ugyanazok, hiszen a viszonyítási alap mindig változik, akkor a többiek sem ugyanazok. így büntethető-e az a gyilkos (?), aki harminc évvel ezelőtt megölt valakit, de azóta családja van, gyermekei, barátai és a külvárosban éli szürke életét? vagy ugyanaz-e az alábbi öt képen szereplő szőke fiú? ugyanaz-e a az ötéves lilapulóveres, mint a tizenöt éves szerkesztőségben ülő, és az ugyanaz-e mint a kamerába mosolygó húszéves?
[huh! voltak korszakaim. –.–’]
azért vesznek azok körbe, akik, mert az vagyok, aki; vagy azért vagyok az, aki, mert azok vesznek körbe, akik?
fiatalabb kockás inges új közegbe került, sok idő kellett neki, mire sikerült barátokat találnia, de ez nem zavarta túlzottan, hiszen hozzá volt szokva; a szürkepólós fiúnak volt egy nagyon fontos barátnője, akivel mindent megbeszélt és voltak “egyéb” barátai, akikkel szeretett ide-oda eljárogatni, ekkor gyakran lejárt segíteni egy közösségi helyre is; az idősebb kockás ingesnek több barátja van, de mindegyikkel más-más dolgokról beszél.
nem ugyanúgy viselkedik egyik fiú sem, mégis ugyanaz az ember lenne? mert ugyanazt a nevet viseli és ugyanazok a szülei?
hiszen a sejtjei sem ugyanazok. mindegyik cserélődik, az egyik lassabban, a másik gyorsabban, de a készlet sosem ugyanaz. [nem beszélve a májáról és az agysejtjeiről, azok külön rendszerben élnek.]
ugyanaz-e az én? az egyén? az individuum? csak mert ekkor így reagál egy dologra, máskor meg úgy ugyanarra? egyszer szereti az ibolya illatát, máskor meg ki nem állhatja? vagy csak hangulat kérdése az egész? most a “rossz-kedvem-van-én-vagyok”, holnap meg a “kicsattanok-a-boldogságtól-én-leszek”, ahogy voltam 2007. május 12-én is? csak előhúzzuk az egyénünket a szekrényből? vagy sosem vagyunk ugyanazok? innen van a közhely, hogy “Mintha nem is te lennél!”?
nem hiszem, hogy később ez más lenne. nem hiszem, hogy ez csak az érés folyamata. a tapasztalásé. hiszen folyton érnek minket benyomások és később is ugyanígy változik a környezetünk.
kik vagyunk?
ki vagyok?
te ugyanaz vagy, mint akit megismertem?
te ugyanaz vagy, mint amikor elkezdted olvasni ezt a blogot?
2011. október 24., hétfő
What makes us us?
2010. szeptember 15., szerda
Ide írja a bejegyzés címét. Akaratos, szemét dög vagy te, Windows Live Writer, te.
Történt az, hogy iskolába jártam. Vagyis járok még mindig, jó, éppen nem vagyok ott, mert furcsa is lenne az este fél kilenckor és mire befejezem a bejegyzést, lesz ez már kilenc is, csak olyan meseszerűen akartam kezdeni a mai bejegyzést.
Sok dolog ér mostanában, én egyre jobban kezelem ezek az impressziókat.
Tegnapelőtt esett meg, hogy valamelyik órán beszélgettünk a csoporttársaimmal. Így ültünk szép sorban a padban: A., Moi, Balkezes lány és Zs.. Én mostanában igencsak jól kijövök A.-val, így leginkább vele osztottam meg a gondolataimat. Kérdezte, hogy hogy ismertem meg a párom. [Mert én mindig páromat mondok, bár [egyedül] neki mondtam azt is, hogy barátom.] Mondtam, hogy neten. Mondta, hogy ő is. Erre én: Jó, csak nekem kicsit nehezebb azért. [És akkor azt hittem, hogy elpirulok, később ő ebben meg is erősített.] Kérdezte, hogy miért? Én meg mondtam neki, hogy “Mert ő is fiú, meg én is.” Reakciója: Ja, értem. Jól esett, hogy ilyen könnyedén “fogadta”. Balkezesnek nem akartam mondani, mert szerintem annyira meglepődött volna [azok után, hogy nyomult rám, vagy mert annyira buta], hogy szerintem körbekiabálta volna a termet, hogy:
- Te BUZI vaaagy?
És ehhez nem igazán volt kedvem. De feldobta a napomat A. közvetlensége.
Aztán tegnap sportnap volt, így a PaPénak nem kellett oskolába mennie, több okból is. 1.: Senkinek nem kötelező. 2.: Testi adottságainak köszönhetően (?) nem kérték fel, hogy bármelyik csapatban is tag legyen. 3.: Kedve senem volt nekije.
Ezért itthon töltöttem a napot. Mivel nagyon rég főztem, így kotorásztam a hűtőben kicsit és kipattant a fejemből csak úgy egy recept. Mint Pallasz Athéné.
Így csináltam egy finom kis brokkolis tésztát. [Előre szólok, hogy amelyik vinnyogni mer, hogy “brokkoli fúúj”, annak rácsapok a farkára egy ráspollyal.
Tehát a recept a következő [teljesen egyedi, PaPe-kitalált]:
Hozzávalókok:
1 zacskó fagyasztott brokkoli [jó, persze itt ne ilyen családi kiszerelésre tessék gondolni, hanem a legkisebbre]
0,25 kg penne [vagy szarvacska vagy ízlés szerinti tészta, tőlem akár cérnametélt is lehet, ha valaki úgy kívánja, csak az kicsit furcsa ízlésre vall]
Hűtőben megmaradt felvágott [sonka, párizsi, akármi, ami egy szokásos vákuumcsomagolásban meg szokott maradni pár nap után]
1 paradicsom
3 evőkanál tejföl
olaj, fűszerek, só
Az olajon megpirítjuk a kockákra vágott husit [vegetáriánusok kihagyhatják], hozzáadjuk a szintén felkockázott paradicsomot, pirítjuk még kicsit, közben forrásban lévő vízbe dobjuk a még fagyott brokit. [Közben persze már rég főzzük a tésztát, csak nem vagyok annyira vizuális, hogy lássam magam előtt az egész folyamatot.]
A brokkolit addig hagyjuk a vízben, míg az újra gyöngyöződni nem kezd, ekkor leszűrjük, és hozzáadjuk a húsparadicsomhoz. Azt félrehúzzuk, leszűrjük a tésztát, hozzáadjuk a brokkoliparadicsomhúshoz, hozzáadjuk a tejfölt és kakukkfüvet meg rozmaringot, sót és borsot meg pici szerecsendiót. Sajttal megszórjuk és jól megesszük. Tádám.
Ma pedig suli után [amúgy suliban nem értem ezt a pszichológia órát. Nem elég, hogy tök fölösleges dolgokat tanítanak, a tanár selypít is, nem enged enni órán [sem és szünetben sem], illetve köhögnünk sem szabad. Ejjejj.] fogtam magam, megpucováltam a gombákokat, a tönkükből csináltam egy kis pörköltet, a fejeket meg jól kirántottam. [A gombapörköltet és a rántott gombát szerintem nem kell leírnom, azt minden hülye meg tudja csinálni.]
De a mai napon is volt egy kellemes meglepetés. Jöttem kifelé matekgyakorlat után az épületből, mire egy csoporttársam megkopogtatta a hátam és mondta, hogy tetszik a blogom. Én meg nagyon örültem neki. Még sosem leptek meg így.
Bocsánat, de nem fogok válaszolni az íméledre. Szerintem tudod, miért. [Ezt majd tudja az, akinek írtam.]
Szeretem Kriszt. És nagyon. És ez így is marad.
Holnap meg megyek az Annamáriával vérplazmát adni. Meg vettem egy inget a gyerekosztályon.
Még eszembe jutott, hogy van ez a fura jelenség. Hogy vannak bizonyos emberek, akik jobban megfognak, mint a többi. Többször veszed észre őket az órákon, a folyosókon, az utcán. Én is találtam itt párat. Például van a “Csíkos pulcsis lány”, akinek mindig komoly kifejezés ül az arcán és feltűzve hordja a haját. Vagy ott van még a “Szürkepulcsis fiú”. Akit először egy kicsit oversize, kötött [kissé Mark Darcys] pulcsiban, kötött sálban és piros orral láttam meg. És valamiért őket többször veszem észre, jobban megjegyzem a cselekedeteiket, mint másoknak. Szeretnék olyan karizmatikus megjelenést, mint ami nekik van. Ami miatt a többi ember meglát bennem valami pluszt. Valami egyedit. Valami mást.
2009. november 24., kedd
Keddi vegyes.
