Utazunk. Utazunk valamerre. Hogy merre? Még én sem tudom. Talán Sohaföldre. Talán nem. Késve indultunk, de ez nem is számít, hiszen az a lényeg, hogy megyünk. És hogy együtt tesszük meg ezt az utat. Rám mosolyogsz, én pedig elveszek a mosolyodban. Elveszek a gondolatokban. Az emlékekben. A vágyakban. A lehetőségekben. A múltunkban. A jövőnkben. A jelenben. Hogy mi lesz most?
Régi házak, paloták, kutak, fák, bokrok, ligetek mellett haladunk el. Megfoghatom a kezed, megnyugszom. Érzem, hogy itt vagy. Hogy itt vagy mellettem. Hogy itt vagy nekem.
A nap elindul lefelé, te a naplementében gyönyörködsz, én pedig benned. Sokszor kérdezed, hogy miért nézlek. Mert szeretlek nézni. Mert jó nézni. Mert ez is nyugtatóként hat. Vagy kábítószerként. Lehet, hogy rád szokom. Lehet, hogy belebetegszem. Nem nagyon érdekel. Mostanában sokszor voltam beteg. Volt, hogy magamtól lettem az. Volt, hogy azzá tettek. De most az a legjobb, hogy most mindkettőt érzem. És egyiket sem. Mert most talán ez nem betegség. Hanem más. Még nem tudom. Nem tudhatom még. Fiatal vagyok. És buta. Naiv. Sokat kell még tanulnom. De szeretném, ha te lennél a tanárom. Ha megtanítanál arra, ami hiányzik belőlem.
Itt a végállomás. Kiszállunk. Én már rég kiszálltam. Máshol jár az agyam… A múltunkban… A jövőnkben… A jelenben…
És ezért is megvetnek majd… Tudom…
1 megjegyzés:
Pape, ez gyönyörű. *.*
Megjegyzés küldése