Na, kérem szépen! Elegem van. Ezentúl nem mindenkinek fogom átadni a helyemet a járműveken… Eddig mindig átadtam (ha éppen ültem, mert általában állni szoktam), akár terhes kismama jött vagy fáradt öregasszony/-ember, esetleg valaki, aki beteg volt… De az, hogy a beképzelt, önsajnáltató öregasszonyoknak átadjam a helyem… Na nem! Nem elég, hogy amikor felszáll a villamosra (naná, hogy legelőször ő, hiszen neki sürgős, meg ő úgyis nagyon gyorsan tud ám felszállni), majd egy gyors körbekémleléssel megnézi, hogy van-e szabad hely, és mikor nem talál, becélozza az én ölemet ülésemet, és mosolyogva mondja, hogy “Köszönöm, aranyom!”, mikor még csak a döbbenet jelent meg az arcomon és a halvány gondolat sem villant át az agyamon, hogy menekülnöm kéne ama hatalmas valag alól felálljak. Majd mikor végre elhatározom magam, hogy nem akarok kilapulni udvarias leszek, felállok, ő pedig leülhet végre és boldogan nézhet kifelé az ablakon… (Nem teszem hozzá, hogy persze csak egy megállót megy, én meg természetesen a végállomásig, de hiszen én egy erőteljes (?) fiatal vagyok, így bírnom kell az állást (még akkor is, ha egész nap a városban rohangáltam).)
Ugyanígy zavar, hogy a nyugdíjasoknak kell leszállni először például a metróról és tötymörögni az ajtóban, nem előreengedni másokat, akik esetleg még gyorsabbak is, neeem. Azt nem lehet, hiszen ő nyugdíjas és neki fél nyolckor kell elmennie a város másik felén lévő kínaiba, hiszen ott a frottírzoknit féláron adják.
Tudom, én is leszek nyugdíjas. Én is leszek öreg. (És valószínűleg én is leszek szenilis. Még a mostaninál is szenilisebb.) De nem hiszem, hogy ilyen lennék. Nem hiszem, hogy egy “Ugye szabad lesz, kedveském?” felszólalással majd beelőzöm a fiatalokat a zöldségesnél, mert én rá fogok érni. Én nem leszek rohanós öreg. Én nyugodt leszek… És kedvesebb. Vagyis legalább megpróbálom. Persze nekem ezt most könnyű mondani, így, 18 évesen. De legalább vannak elképzeléseim az öregkorról…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése