Don't Speak!.

Csak Katát és Tomit látom… Mostanában velük tudok jókat beszélgetni és szórakozni… De csak ennyi, mivel egyikük sem egy régi Annamari… Velük nem ücsörgök órákon át a Gödörben, nem sütünk sütit hosszú filmek után, nem megyünk együtt mindenhova, nem nézünk be minden Cserépvárosba táskák után kutatva, ők nem vigyáznak rám, ha rosszul leszek a vodkától, nem hívnak meg magukhoz hétvégén, nem jutnak eszembe a Lucky-ról, a Don’t Speakről vagy a Soulmate-ről, nem alszom velük a bulikon, nem sírok miattuk álmomban, nem mondják el azonnal, ha valamilyen fiúügyük van (jó, Tomi hetero, de most nem lényeg), nem adnak nekem karkötőt, nem őket mutatom be elsőnek a barátomnak, nem beszélek róluk állandóan, nem adok velük vért, nem mondják el őszintén, ha egy barátom nem szimpatikus nekik, nem hívnak fel és éneklik el a boldog szülinapotot november negyedikén 0:01 perckor, velük nem szívok füvet esőben ülve, nekik nem mondom el a legbelsőbb titkaimat, nem hiányoznak, ha nem találkozunk egy hétig és nem írok róluk blogbejegyzést éjszaka tizenegykor…

Velük csak a suliban érzem jól magam…

Én úgy érzem, nekem nincsenek igazi barátaim…