Karácsony. Éljen! *irony*.

Megtörtént a szokásos ajándékátadás ünnepélyes keretek között… Egyikünk nyit, a másik fényképez… Hurrá. Nyolcat nyithatok, míg ő kettőt…
Persze egész nap zavart… Zavart, hogy volt, hogy nem volt itthon, mert “muszáj” lemenni a boltba vagy whatever. Aztán persze nem hagy zenét hallgatni, ordít, ha éppen ajándékot csomagolok. Meg ő főz és szerinte én semmit nem csinálok. [Miközben a fürdő és az én szobám csillog-villog.]
Nyitom az elsőt. Hurrá. Egy maci… 19 éves vagyok, nincs is másra szükségem… Így nyitogatok tovább, mígnem ő következik… Kibontja a pénztárcát és…
- Hát ebbe hogy tegyem bele a személyimet? Hova fér bele? Én mondtam, hogy laposat kérek… Ez nem jó.
Dejó. Nem jó. Pedig még direkt mondtam is az eladónak, hogy lapos férfi pénztárcát kérek [szépen]. No mindegy. Megint én jövök a nyitással… Haszontalan dolgok, amiket meg tudnék venni magamnak, ha szükségem lenne rájuk… Jééé, egy könyv. Ez jó. A könyvnek mindig örülök. Most megint ő jön. Kibontja a kávéfőzőt.
- Ez minek? Fölösleges.
Hurrá. Jó vagyok ajándékozásban. Mindegy. Örülök, hogy ma sem tudta megállni, hogy igyon… Nem gondolta át, hogy mire is vágyom igazán. Hogy mire lenne szükségem… Arra, hogy ne igyon. Hogy velem legyen. Hogy figyeljen rám… Hogy kitalálja, hogy mire van szükségem valójában.
Egyáltalán nem gáz, hogy most csak ülök a kanapén, sírok, megy a zene és csak nézek ki a fejemből. És az jut eszembe, hogy Annamari sushival lepett meg karácsony alkalmából… Ő tudta, hogy mennyire szeretnék sushit enni… Mert még nem próbáltam. Ez igazi ajándék volt…
De apám… Apám nem tudja, hogy ki vagyok. Hogy mi kell nekem… Hogy miről szól a karácsony…
Sebaj. Legalább tudom, hogy minden ismerősömnek boldogabb karácsonya van, mint nekem… És ez boldoggá tesz engem is.