Am I too schizophrenic for ya?

Szerintem szép lassan megőrülök. De felvetődik bennem a kérdés, hogy egy őrült megőrülhet-e egyáltalán? Vagy van olyan szó, hogy “őrültebb”? Másodpercenként számtalan kép és hang villan át az agyamon. Egyszerre. Úgy érzem, hogy azonnal felrobban az agyam. Mintha gőz lenne a koponyámban, ami összenyomja a gondolataimat. De hol a szelep? Létezik egyáltalán? Vagy egy reset gomb? Nem találom. Hol lehet? Szükségem van rá. Mert a jelenlegi állapot ellehetetlenít. Nem tudok így létezni. “Ami nem megy, nem kell erőltetni, csak ha úgy érezzük, megéri.” Mi van akkor, ha éppen maga az élet nem megy? Feladom. Azt hiszem…
El kéne mennem pszichológushoz. Lehet, hogy skizofrén vagyok? Vagy csak kimerült? Tudni akarom, hogy mi bajom. Nem csak magam miatt. Krisz miatt is. Apám miatt is. Suli miatt is. Az olvasók miatt is. Mindenki miatt, aki ismer. Egyik percben még az ágyban vagyok, nem akarok felkelni, nyűglődöm, a következő pillanat, amikor észreveszem, hogy én vagyok én, hogy a zuhany alatt állok és nem tudom, hogy kerülök oda. De ez még a jobbik eset… Sokkal jobb, mint ami mostanában van. Hogy minden gondolatom fölösleges képek és hangok töltik ki, amiknek semmi közük hozzám. És a pillanathoz. Mintha rund-um-die-Uhr álmodnék. Csak rosszabb, mert álmomban csak egy síkot látok. Most meg számtalant.
Lila kocka a sötétségben; pizsamás banánok; levágott szemhéjak és műkörmök; egy elefántot etető kislány; kockacukor; kiborult só az asztalon; csilingelés; karácsonyillat; temető sok sírkővel; iskola; aluljáró, egy kép, mikor Lillának gerberát vettem; egy doboz margarin; Kriszt ölelem; fekete fátyol; sötétség; egy tévéképernyő sivatagos háttérrel és hatalmas, fehér felirattal…
És mindezt egyszerre. Fáj a fejem.