Glee – First season’s over.

Akkora szemét leszek, hogy ezt a bejegyzést most szépen teletűzdelem spoilerekkel. Váhá. Óvatosan olvasni ám.
22 rész és körülbelül 22 különböző kis történet. Régebben nem szerettem az olyan sorozatokat, amikben minden egyes részben történt valami különleges dolog, ami igazából nem kapcsolódott a többi epizódhoz, de azért mégiscsak volt valami szál, ami végül felölelte az összes részt. De ennél a sorozatnál ez egyáltalán nem zavart. [Na jó, néha igen, bevallom. Pl.: Vitamin D]
Az egész kezdődött Rachel Berryvel, ezzel a törtető kis cafkával. [Rossz szóhasználat, House-ben imádtam a Törtető Cafkát, ez a kiscsaj viszont kiállhatatlan.] Rachel minden álma, hogy sztárrá váljon, ezt jelzi például az is, hogy mindig tesz egy csillagot az aláírása után. Kiemelkedően tehetséges énekes, hatalmas egóval és állandó, százwattos vigyorral. Én pont ezért utálom. 1.: Nagyon hasonlítok rá [már ami az egót és a törtetést illeti], ez igencsak zavaró. 2.: Kéne másnak is esélyt adnia a csillogáshoz. Remélem, a következő évadban el kell mennie valami távoli országba fellépni egy magánklubban, ahol véletlenül megerőszakolják egy buzogánnyal. ♥ Egyetlen dolog miatt adhatunk neki pirospöttyöt, hogy miatta indult be az egész kórusdolog.
Aztán hirtelen megjelent a kedves spanyoltanár és átvette a kórus vezetését az előző tanártól. De itt jött is a kérdés kis buksimban: Egy spanyoltanárnak mi köze a kórushoz? Ezt természetesen a későbbi részekben megmagyarázzák: Ő is tag volt még legénykorában. Oké, ügyesek, megoldották. A szerepet Matthew Morrison játssza, aki [mint ahogy a Rachel alakító Lea Michele] a Broadwayen is kapott már szerepet. Sajnos mindketten túljátsszák azt, amit kéne, így mindkettőt néha pofáncsapnám, de lehet, hogy csak én vagyok túl agresszív. [Halfnaked Matthew Morrison: link]
Szerencsére a sorozat bővelkedik jó karakterekkel, kiemelném pár kedvencemet a főhősök közül:
Itt van első számú kedvencem [érthető okokból]: Kurt Hummel, a szoprán fiú, aki az évad alatt bevallja saját magának, frissen szerzett barátainak és édesapjának szexuális orientációját, és az évad vége felé egyre több szólót harcol ki magának. [Mármint az őt alakító Chris Colfer harcolt ki magának pár dalt, Kurt mindig arról beszél, hogy zavarja, hogy kevés szólója van, mégsem tesz érte semmit, de ez betudható az írók hibájának.] 
Másik nagy kedvenc Mercedes Jones, a díva, akinek az összes tag közül a legjobb a hangja és talán az egyetlen, akinek nem szokták autotune-ozni a hangját. [Bőő, így ketten kicsit hasonlítanak ránk mazsival, háhá.] 
Mint már korábbi bejegyzésekben írtam, imádom még Brittanyt [Heather Morris], akinek ugyan az ikúja vetekszik egy kerti fűnyíróéval, de akkor is imádom a megszólalásai miatt. [Illetve mert bjútiful, ahogy táncol.] [“A delfinek meleg cápák.” “Szerintem a macskám olvassa a naplómat.” “Reggel egyszerre vettem be az össze antibiotikumomat és nem tudom, hogy lehet innen kijutni.”]
És végül valaki, aki csak a második etapban vált kedvencemmé: Quinn Fabray [Dianna Agron]. A lány, akit felcsinált valaki, de végigviszi a terhességet és mindeközben a személyisége is átfordul a korábbi igazi geciből kedves szomszédlánnyá.
És akkor a fináléról. Lassú felvezetés után hirtelen a versenybe csöppentünk, közben mindenki mindenkibe szerelmes lett, aminek nagyon örültünk, majd végül elénekelték dalaikat [valami Journey nevű együttestől, amit, gondolom, az olcsóbb jogdíjak miatt választott a csatorna] és ekkor… Előre kiszámítható volt, hogy nem nyerik meg a versenyt, hiszen akkor mi inspirálta volna őket a további éneklésre? De arra viszont nem számítottam, hogy Quinn lebabázik. Ragyogó ötlet volt összevágni a szülést a Queen Bohém rapszódiájával, hiszen abban is van Mama meg Óóó, bár abba nem gondoltak bele, hogy míg az egyik egy különösen szép dolog, a másik meg arról szól, hogy megölt valaki egy embert. [Jó, utóbbi átvitt értelemben, de akkor is.] Kiderül, hogy Sue-nak is van szíve, nem is kicsi. A rész végén pedig két szép záró számot hallgathattunk, egyiket a kórus előadásában, ahol mindenki elmondta, mért hálás Mr. Schuesternek, és végre volt egy dal, ahol mindenki kapott magának egy-egy szóló sort, [kiemelném Santanát, akinek catchy hangjára csak az évad második részében figyeltek fel], a másikat pedig a tanár úr és az igencsak hendszám Puck előadásában, amivel elrepülhettünk a szivárványok fölé.
Az évad erősen kezdett, a visszatéréskor volt egy kis megingás, majd egy erős résszel zárult. Egész jó vendégszereplőket is kaptunk, pl.: Kristin Chenoweth, aki jól alakította az alkoholista riherongyot, Eve, aki szerintem gyönyörű, Olivia Newton-John, akit kissé skizofrénnek állítottak be, ugyanis egyik részben a kedves sztárt játssza, a másikban pedig a beképzelt picsát, Neil Patrick Harris, aki hozta a szokott formát és egy jó számot, Idina Menzel, aki tökéletes hasonmása Lea Michele-nek és Jonathan Groff, aki már játszott együtt Leával a Broadway-en és észre sem lehet venni, hogy valójában meleg.
Remények a következő évadra: Rachel Berry távozása az élők sorából, több szóló Quinnek és Santanának, Kurt párjának megtalálása, Artie ne tanuljon meg járni semmi esetre sem, Matt-tel kezdjenek valamit, mert nem értem, hogy mit csinál ő ott köztük, mert senem táncol, senem énekel, a bambiszemű Emma pedig végre kezd felnőni, kíváncsi vagyok, meddig jut el.
Szeptembertől a magyar tévében is.
Most pedig keresnem kell valamit a nyárra. Amit nézni tudok és még jó is. Még Krisszel elkezdtük a Buffyt, azt hiszem, azt fogom folytatni. Csak… Egyedül rossz…