Csodák napja.

Tegnap Krisszel úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük a várost. [Amúgy milyen hülye szólás ez, hogy “nyakamba veszem a várost”? De most komolyankéremszépen. Hát nem vehetem a nyakamba a várost, mert vagy a város túl nagy, vagy a nyakam túl kicsi ahhoz komolyankéremszépen.] Még indulás előtt ugyan kaptam tőle egy “beszólást”, hogy most én komolyan hippiként akarom-e járni Budapestet, mire én mondtam, hogy naná, és végül csak elhagytuk a lakást. Elsétáltunk a Nemzeti Múzeumhoz, mert arra gondoltam, hogy üldögélni a lépcsőjén milyen jóféle életérzés. [Jó, ne szóljatok semmit, nekem a vasalás is életérzés.] Mikor odaértünk, szomorúan vettük tudomásul, hogy mi ott ugyan nem tudunk üldögélni, ugyanis százágra sütött a nap, mi meg nem akartuk grillcsirekként végezni. Ezért inkább kisétáltunk a Fővám térre, ahol rövidebb morfondírozás után a Gellért-hegy mellett döntöttünk, így átsétáltunk a Böskehídon, és felmásztunk a hegyre. Azt a helyet is megnéztük, ahol egy évvel ezelőtt összejöttünk. Ezután eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha átmennénk a Tabánba, mert “Az egy olyan hely, ahol ülsz a fűben és odajön a kutya.” – mondta Krisz. Így is tettünk, követtük a fehér-zöld-fehér csíkos jelzést. Ahogy így bandukoltunk, Krisz egyszer csak észrevett valamit a fűben. Egy követ, amin egy felirat állt [csoda 1] [elnézést a fostalicska képminőségért, de ennyit tud a Kodak C310]:

”1.00071 azaz
ezer 71 találj rám
most! Sürgős!
Bízom benned!
Várlak!
:) D. E.”

Nem tudja valaki teljesen véletlenül vagy nem véletlenül, hogy mi lehet ez? Félek, hogy elrontottam valakinek a játékát…
Aztán mentünk tovább, ahol fényképeztünk párat egy játszótéren. [Hol máshol?]

A várban, pár fölös kör után, végül felszálltunk a buszra és kikötöttünk a Deákon, ahol Krisz megemlítette azt az új szökőkutat, tudjátok, ami nem folyik, ha közel mész hozzá, és át tudsz sétálni rajta. Na, ennek meg is örültem, mert én még nem láttam azt. Így odamentünk, csodálkoztunk nagyon, majd észrevettünk egy kislányt, aki kb. strandolt a vízben. Aztán mégegyet. Ikrek voltak. Félelmetes. És láttunk szivárványt is. [csoda 2].
Hazafelé sétálva pedig láttam végre Julient. [csoda 3] Azért végre, mert már vagy fél éve írogatunk egymásnak, hogy “-Szia! Ma láttalak! –Szia! ma tuti nem láttál.”. De most végre sikerült és tényleg egymást láttuk, nem pedig azt a rengeteg klónot, akit eddig egymásnak tituláltunk.
Remek nap volt. Sokat fényképeztünk. Mind géppel, mind pedig az agyunkkal. [: