Lélek-szénmonoxid.

Nehéz téma. Sokáig úgy tudtam, hogy nekem nincsenek érzéseim. Vagyis érzéseim még talán, de érzelmeim egyáltalán nincsenek. Ezt persze többször meg is kaptam. És sajnos olyan(ok)tól, aki(k) közel állt(ak) hozzám.
[Persze most gondolhatja az olvasó, hogy tényleg így is van, hiszen az előző bejegyzésben csupán két mondattal letudtam a Krisszel való szakításunkat. Ez elég bonyolult téma. [Azt hiszem, már a régebbi posztokból rájöttetek arra is, hogy maga a kapcsolat is bonyolult volt.] Azért volt ilyen rövid a “leírás”, mert ideges is voltam [akit érdekel ennek az oka, kukkantson be a blogjába], és mert annyira “szokásossá” vált nálunk, hogy kéthavonta szakítunk, hogy már nem volt újdonság, megszoktam. De ettől függetlenül bánt. Hogy így lett vége. Hogy nem akart megérteni, hanem inkább feladta. Persze belátom, ennek így kellett lennie. Mindketten tudtuk, hogy nem illünk egymáshoz, hiszen teljesen más az felfogásunk mindenről, az életstílusunk, elvárásaink, stb. Csak hol egyikünk, hol másikunk mondta azt, hogy nem kell aggódnunk, szeretjük egymást, megoldódik minden. Tudtuk, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor mindketten rájövünk erre, vagyis inkább mindketten bevalljuk. Nem csak egymásnak, hanem magunknak is. Azt hiszem, hogy jobb most ez így. És így is marad. Nem vagyok rá dühös. Nem fáj.]
A lényeg a lényeg, hogy rájöttem, hogy mégis érzek. És nem csak negatív irányban [düh, félelem, fájdalom, aggódás, sorolhatnám napestig [bár így este tízkor ez kicsit képzavar]], hanem pozitívban is. Van két ember az életemben, akiket mindennél jobban szeretek és nem tudnám elképzelni, hogy nincsenek benne az életemben. Erre így, tizenkilenc [egy hónap és húsz, hehe.] évesen kellett rájönnöm, mikoris álltunk Mazsolával Csücsök előtt és csak úgy megöleltem. Ez azért megdöbbentő számomra, vagyis inkább felvilágosító, mert alapból nem szeretem, ha hozzámérnek az emberek [így, logikusan, én sem teszem gyakran]. Természetes, hogy a barátaimat gyakrabban ölelem meg, mint a többi embert, de ez az ölelés teljesen spontán volt, talán még akaratlan is, tudatomon kívüli. Csak a testem irányított. Vagy a tudatalattim. És ekkor jöttem rá, hogy amit érzek, az nem szimplán szeretet, [ezt a szeretlek szót olyan sokan használják csupán töltelékszóként, meggondolatlanul, hogy akár a bazdmeg szinonimája is lehetne gyakoriság alapján] hanem sokkal több annál. Igazából nem is tudom megfogalmazni.
És megtanultam ragaszkodni is, aminek hiánya eddig hatalmas hibám volt. Mikor valaki elkezdett eltűnni az életemből, én csak hagytam, hadd menjen. Hiszen mindig volt pót. Pótbarát. Pótbarátnő. Póthaver. Pótkiskutyafüle. Ott van például T., aki ugyan kilométerekre lakik, de azért mindig izgalomba esek, ha rám ír, hogy “Mi újság?” vagy hogy “Mikor jössz már le Szegedre?”. Vagy ott van egyik blogger, akiről inkább nem írom le az érzéseimet […], vagy azt hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Az írásához.
És persze ott van Billy Frierson. Aki igaz, hogy Amerikában él, de egyszerűen imádom, mikor beszélünk és akármelyikünknek is van rossz kedve, mindketten nevetve zárjuk be a chatablakot. [I know you’ll read this, Billy. I just want you to know how important you are to me. Nipples.]
Nem hagyhatom ki a saját magam felé érzett érzéseket sem. Tudom, hogy beképzelt és önző vagyok. De vállalom. És szeretem magam. Akármilyen szerencsétlen és [itt még sorolnék pár negatív tulajdonságot és jellemzőt, de nem teszem, késő van már ahhoz]…