Párhuzam.

“- Hülye picsa, hülye, hülye, hülye picsa! - csapkodta nyitott tenyérrel a homlokát.
Megint beleképzelt valamit a világba, a történtekbe, az emberbe, és megint nagyon butának érezte magát. (Sokszor előfordult vele, és mindannyiszor megfogadta, hogy ezúttal tanult belőle és kritikusabban fogja szemlélni saját magát.) De most nem csalódottságot, hanem mérhetetlen dühöt érzett. Bement a fürdőbe, megmosta az arcát majd sírva az ágyba zuhant és kedd reggel az órája ébresztő csipogására tért csak újra magához.” – részlet Adélból.
Ismerős. Adéllal akkor nagyon sok minden történt [új munka, Zoli, Vika, utazás, stb.], és nem tudott ezekkel az új dolgokkal mit kezdeni. Ahogy nekem sem ment az új információk feldolgozása, a sok új ember, találkozás, megismerés, szobaalakítás, önmagamra találás [igen, mert ez is volt-van, most, hogy egyedül vagyok, tudok kicsit magamba nézni, személyiségformálni, jobbra törekedni], sok-sok Mazsolaszerelem, sorolhatnám. Adél ezt úgy dolgozta fel, hogy spontán dolgokat tett, valamiért én is ezt csináltam. Hétfőn elég rosszul éreztem magam a suliban [pontosan: nem éreztem, hogy ott lennék. Nem éreztem, hogy bárhol is lennék. Tenni akartam valamit. Főzni. Vásárolni. Festeni. Varrni. Alkotni. Nevetni. Énekelni.], ezért analízis közepén fogtam magam és kirobogtam az egyetemről. A Mester utcától gyalog folytattam az utam, bementem egy hobbiboltba, vettem egy hosszúfülű táskát meg textilfestéket, aztán egy írószerben vettem bluteket, élveztem a szabadságot, a zenét, ami a fülemben szólt, rohangáltam a körúton, faleveleket szórtam szét [és közben leszartam, hogy furán néznek az emberek]. Itthon csináltam sajtosrántotthúst [kicsit odaégett, de megoldottam, öntöttem rá majonézt, haha.], felraktam a ragaccsal a festményünket a falra, és mindeközben beszíneztem a táskát. [Amit gyorsan ki is öblítettem, centrifiguráltam és vasaltam.] Utána Mazsival találkoztunk, lementünk Csücsökbe [ahova én levittem régi társasokat és [idegennyelvű] könyveket], és miközben Csücsökmami beszámolóját hallgattuk, kézen fogva ültünk az egymás melletti fotelekben. [És, mint később kiderült, egyszerre lélegeztünk.] Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Egyszerűen… Ezt átélni kell. De szerintem igen ritkán akad ilyen pillanat egy ember életében. [Persze ezt nem tudhatom, mert még kis taknyos vagyok.]
Kedden egyetem után pedig felhímeztem a szöveget [“Dolphins are just GAY sharks.”] a táskára, ma egész nap azt lóbáltam.
A lényeg, hogy túl vagyok mindenféle agykavarodáson [azt hiszem], minden nyugodt, egyetem is megy [úgy érzem], szobám is alakul[t], szóval minden jó. Sikerült a spontaneitással örömet okoznom magamnak. Meg Mazsi rámparancsolt, hogy legyek kicsit magam az első önmagamnak. Úgyhogy. Mission completed.
[Ma a legnagyobb problémám az volt, hogy a buszpályaudvarról hazafelé jövet nem tudtam megenni a marcipános csokimat a 99-esen, mert túl sokan voltak.]
Ja, hogy buszpályaudvar? Pénteken leutazom Szegedre Timihez. Azt hiszem, akkor fejeződik be az agykarbantartás igazán. És várom. Mert szeretem.