Csata.

Valahol Franciaországban, Kr. u. 709.

Már két éve voltak háborúban, a katonák a várban, illetve a támadók a falakon kívül. A katonák több hónapja koplaltak, azon gondolkoztak, hogy egymást falják fel. Hirtelen jött ötlettől vezérelve kitörtek a várból és beszabadultak a támadók közé. Késő éjszakáig folyt a harc. Folyt a vér. A hold teljes egészében ragyogott, ahogy a csillagok is, a közeli patak kiáradt medréből a pár nappal korábbi esőzés miatt, tücskök ciripeltek a réten, bár hangjukat senki sem hallhatta a harcosok ordításától.
A katonák összpontosítva, tervszerűen támadtak és haladtak előre, a támadók viszont szétszórtak voltak és meglepettek, így nem úgy tűnt, hogy bármi esélyük is lenne a győzelemre.
De ekkor a patak felé terelődött a hadszíntér, ahol a katonák súlyos öltözetükben elmerültek a vízben, lovaik azonnal megfulladtak, a támadók pedig kihasználták a helyzetet és megszerezték a zászlót, ezzel eldöntve a csata sorsát.
A katonák megszégyenülve húzódtak vissza a várba, elvesztették minden [lelki] erejüket.
Volt, aki felakasztotta magát, hiszen mi értelme van az életének, ha nem tudta megvédeni otthonát. Volt, aki inkább inni és zabálni kezdett, ezzel próbálta csillapítani bánatát. És volt egy katona, csupán egyetlen egy, aki visszalopózott a támadók sátrai közé, hátha visszaszerezheti a zászlót és ezzel otthona és társai becsületét is.
A katonát azóta sem látták…