Zakat.

Testét megtörve ül-fekszik a metró bőrén, keze a szatyrain, a szeme remeg, magában pedig egy imát remeg el: csak legyen már vége.
Nehéz napja volt, jelzik ezt kopott bőrcipői, a táskák a szeme alatt, a lefolyt szemfesték és a bágyadt, élettelen tekintet.
Mégis én akarok lenni Ő, a fáradt, az élt, az érző.

De nem csak a szerelvény zakatol. Zakatol az agyam is, egészen.

Bloggerek.
Bloggerek, akik találkoznak, leülnek egy pléd köré [szerintem télen még mindig kiváló sálnak is], kipakolnak egy fél ládagyárraktárnyi élelmiszert és italt a barnaságra, beszélgetnek, nevetnek, élcelődnek, kibeszélnek, ismerkednek.
Ezek Ők, kedvelem őket nagyon, mégha nem is tudják ezt, mégha nem is ismerem őket [igazán], mégha nem is találkoztunk sokszor, és mégha a mégha igazából két szó. Egy még meg egy ha. A jövő és a talán. Egy a lényeg, hogy jó. Hogy jó érzés, felemelő, igazán.
És bloggerek, akik zakatolnak benne az agyamban, ha már az életemben nincsenek is benne. Hiányoznak, veszettül hiányoznak [főleg egy, az Egy], mégha azt is hazudom mindenkinek [és legfőképp magamnak], hogy nem hiányzik hiányoznak, nekem nem, meg azt is, hogy sosem voltak… Elbasztam, szokásom szerint.

Szív.
Zakatol a szív, mégha azt is mondom, hogy alexitíma az, amiben szenvedek [nem szenvedek, pont ezért szenvedek, mert nincs alexitímia]. A jó érzés, hogy Vele jó, hogy mikor reggel kinyitom a szemem, őt látom, ahogy az apró tetőablakon bejön a hajnali fény, megvilágítva a testét, amit végigsimíthatok, és az érzésre kinyitja a szemét, az édes barna szemeit, amikben elveszek, egészen, benne a kis gondolatokban, az Övéiben, az enyéimben, a miéinkben. A jó érzés, hogy a kínaiban [is] degeszre zabáljuk magunkat és mosolygunk, hogy fixáltak vagyunk [orálisan több értelemben is], majd veszek egy sört, két pohárral, mert a kedves, ázsiai fiú a pult mögött tudja, hogy neki is szeretnék adni a szénsavas nedűből. A jó érzés, hogy hiányzik, mikor csupán két perce köszöntem el tőle.
De a bizonytalanság miatt, miszerint nem vagyok elég jó [ahogy másoknak sem voltam elég jó], hogy majd mikor mondja ki, hogy “Nem, köszönöm, nem kérlek.”

Zakatol tehát a metró és az agyam is, és most van az első olyan gondolatom, hogy nem szeretném, hogy ez a zakatolás megszűnjön.

Bejegyezték:
Péter, az eső meg a cigarettafüst.