Metonímia.

Ragyogás.
Ahogy az apró tetőablakon betörő vékony fénysugár megvilágítja a finom pamutágyneműt.
Ahogy a bőrödhöz ér és látom, megfordulsz.
Ahogy az arcodat vizslatom, amíg kinyitod a szemeid, ezeket a szépeket, és gürbedli készül, igen, mígnem az ajkak kinyílnak és édes mosollyá válsz.
A mosolyod.

Selyem.
Mikor ülök az öledben, meztelen fenekem a combjaidon, hajaddal játszom, amíg észre nem veszek egyetlen, árva szőrszálat a válladon és hangosan meg is jegyzem, hogy “itt vagy te, ni, kis árva, mért nem mentél inkább hajszálnak, kicsivel feljebb, kellett neked ideülni, a váll-szirt szélére, magányos vagy, mi?”, majd hirtelen kitépem, te pedig szisszenés helyett megköszönöd.
A bőröd.

Méz.
Könnyű tánc, mikor megérkezem, köszönés, a cipő levétele, táska az asztal alá, majd hirtelen átölelsz hátulról, magamhoz szorítom kezed, majd megfordulok és ölelsz, ölelsz, ajkaimmal csattanok a nyakadon, haladok előrefelfelé, finoman megnyalod a szádat, majd nyelveink tangót járnak.
A csókod.

Lüktetés.
Könnyed és durva csókok laza egymásutánja, érintések, pulzálás, testek egymásnak feszülnek, puha paplan, mígnem vaníliaillatún belém hatolsz, szeretsz, a lepedő nem marad a helyén, belemarkolok, beléd markolok, végül kapok belőled és fáradtan játszunk kifliset. Majd rövidebb pihenő után fordított szerepekkel eljátsszuk ugyanezt és mégis teljesen mást.
A szeretkezés.

Ezt a bejegyzést sosem szeretném befejezni.