Egy különleges nyelv.
A gyufagyárban egy különleges műnyelvet használhatsz, amit a dolgozók és a vásárlók együtt alkottak meg. Egyik nyelvre sem hasonlít, de mégis mindegyikből felvesz egy kicsit.
Alább listázom a speciálisabb kifejezéseket. Az első, ahogyan ejtened kell (különben senki nem ért meg), a második az az, amit valójában takar, a zárójelben pedig az szerepel, ahogy én ejteném (csak azért írom le ezt is, hogy engem is lehessen fikázni kicsit).
- szánbrúszt – Sunburst (szánbörszt) (itt a dolgozóknál némi diszlexia figyelhető meg)
- ájsztea, nesztea – IceTea, Nestea (ájsztí, nesztí)
- sztrongbov – Strongbow (sztrongbó)
- cider – cider (szájdör)
- steffi – Steffl (stefl)
- pajpassz – paypass (péjpeesz, amit szerintem a reklámokban is rosszul (péjpassznak) ejtenek)
- dönhill – Dunhill (dánhill)
- sorbert (a diszlexia ismét befigyel) – sorbet vagy sörbet (attól függ, milyen átirattal szeretjük használni) (szorbé, sörbet)
Ha elég időt tölt el a kedves dolgozó a gyufagyárban, akkor a nyelvhasználat érintheti udvariasságát is, erről később.
7 megjegyzés:
A paypass lehet "péjpessz" vagy "péjpász" is, nyelvterülettől függően :)
Ah, egyébként imádon a magyar néplelket, a múltkor az egyik kis kocsmai kiscsaj, aki kb. szívességet tett azzal, hogy kiszolgált, úgy nézett rám, mint a hülyékre szokás, amikor "szájdör"t kértem. Wáh. :D Még jó hogy mi ilyen tökéletesek vagyunk.
Igen, ez ugyanaz, mint a "daansz" meg a "densz". Attól függ, hogy a beszélő mondjuk Mayfairben lakik, vagy esetleg "Nú Jóóki". :D
Persze, bármilyen terület szerint lehet mondani, de nem hinném, hogy a tévéreklámban echte brit (hohó, micsoda képzavar) akcentussal próbálnák ismertté tenni a kártyát. :D
Közben rájöttem, hogy a munkatársaim skótul beszélnek, mert azt úgy sem érti senki.
paypass: Ahogy már Captain és Sybok is mondta, beszélője válogatja, hogy milyen hangot ejt ebben a szóban. Ahogy ezt a wiktionary szócikk pronouciation része is mutatja: http://en.wiktionary.org/wiki/pass Egyébként azt sem értem, minek kéne az angol kettőshangzót jelölni írásban és kiejtésben (péJpassz), hogyha egyszer magyarul ennek nincs jelentősége. Amikor még ment a Dallas, akkor nekem idegesítő volt azt hallgatni, hogy Ray-jel, vagy mostanában olyanokat hallani/olvasni, hogy az ebay-jen vett valaki valami cuccot. Én ezeket a szavakat így írom/ejtem: pépassz, Ray-vel, ebay-n. Ez így sokkal kevésbé körülményes, nem kell arra figyelnem, hogy a magyar nyelv hangtanától eltérő hangkapcsolatokat hozzak létre, illetve az angol kiejtés rafinériáit nem ismerő hallgatóság sem kapkodja a fejét, hogy most akkor hogy került ide egy [j]?
Steffl helyett stefi: nem tudom, hogy nyelvi lelemény vagy figyelmetlenség miatt terjedt el, hogy l helyett i-nek mondják az utolsó betűt. Ez egyrészt kicsit olyan, mint a Hyppolitban, amikor hippodromként jelentik be Gózon Gyulát, mert annak legalább van értelme. E mellett az, hogy „stefi” sokkal jobban megfelel a magyar nyelv hangtani szabályainak, mint az, hogy „stefl”. Másrészt a magas irodalomban sem ismeretlen az a játék, hogy a hasonló íráskép által generált jelentéstartalmakkal játszik egy-egy alkotó, pl. itt: http://www.flickr.com/photos/uofglibrary/5120177005/ Mivel John Donne idejében az s és az f betű írásképe nagyon hasonló volt, könnyű volt a Bolha című versében szereplő suck szót fucknak olvasni, ami ugye pajkos is meg leleményes is.
Cider: ezt én is szájdernek ejtem, hogyha magyarul beszélek, mert úgy gondolom, hogy itt egy idegen szóról van szó, amit így illesztek be a magyar nyelvbe (mint ahogy például Speisekammer helyett is „spájz”-t mondok. Ezzel talán nem is vagyok egyedül).
nesztea/ájsztea: Szintén én is szoktam így mondani. Hisz tudjuk, hogy az üvegben található cukros lötty végül is tea, csak a gyártó úgy határozza meg a típusát, hogy nes- vagy ice- tea. Aki nem analizálja ilyen módon a szót, és egyszerűen csak kiejti, amit lát, és ráadásul véletlenül tudja, hogyan is kell kiejteni ezeket a szavakat angolul, annak az esetében persze a nesztí/ájsztí a „helyes” kiejtés.
Az, hogy mennyire ragaszkodunk egy-egy dolog írott alakja szerinti, eredeti nyelvnek megfelelő vagy egyéb szempontból „ortodox”-nak tekinthető kiejtéséhez és használatához, valójában egy nagy filozófiai kérdés is: mekkora autonómiát tartunk megengedhetőnek az egyén számára a (valójában nem létező) fősodorbeli, idealizált NYELV-vel szemben? El- és megvetjük, toleráljuk, vagy épp szeretjük az egyéni alakokat, a kisebb vagy nagyobb nyelvi leleményt?
Azért azt le kell szögeznünk, hogy nyelvi leleményesség és műveletlenség/igénytelenség/butaság között hatalmas különbség van.
Persze ezt most csak azért mondom, mert nem hiszem, hogy a kedves munkatársak tudnák egyáltalán, hogy van különbség angol és angol között (talán még azt sem tudják, milyen eredetű szavakat használnak). Ezt bizonyítja az is, hogy ha külföldiek érkeznek a boltba, akkor az összes munkatárs rám mutat, hogy majd én biztosan el tudok velük csevegni (velük ellentétben, akiknek néha bizony még a magyar is idegen nyelvként funkcionál).
Gondoltam, hogy ide jutunk majd, a nyelvi lelemény és a műveletlenség környékére. Gondoltam, ezt biztos elkerülhetném, ha beraknám az eltérő alakok és a lelemény közé, hogy "illetve". Vagy mindkettő elé beírhattam volna, hogy "akár".
Mert az is az egyénnek a társadalmi elvárásokkal szembeni autonómiáját érinti, hogy hogyan ítéled meg, ha valaki suk-süköl vagy tudatlanságában viccesen ejt ki idegen szavakat, horribile dictu, hirtelen nem tud kiolvasni számára ismeretlen, hosszabb kifejezéseket vagy vicces betűkkel készült feliratokat.
Én a leleményre és a más okból non-standard beszédaktusokra egyaránt értettem, amit erről mondtam.
És vajon a Schobert Norbert
hogy ejti ki azt, hogy sorbet?
Megjegyzés küldése