Lennék Szatír.

Lennék szatír, nimfákat kergető, dévaj, perverz, szerető, ölelő, részeg. Bortól ittasan táncolnék Szilénosszal vagy a múzsákkal a Helikon-hegyen. Dionüszoszra vágyom. Hangos kacagásra, Krotoszra, zenére. Ugrándozásra a Parnasszoszon. Tivornyákra Ardalosszal. Méthé ölelésére. Életre.

Lennék Pégaszosz. Anyám talán tényleg Medusza volt. Szárnyalnék az égen, vágtatnék a földön és a vízen. Messze, messze el. Szabadon. Kötetlenül. Euphroszünével a hátamon és magamban.

Lennék Szalmakisz, ki annyira szeret, hogy egyesülni akar; egyesülnék Hermaphroditosszal hát, egy lenne a test és a lélek. Aphroszűné és Philotész lengne körül, forognék az avaron, az éjben, a napban, a fényben, a sötétben, lüktetve, örökké.

Lennék Narkisszosz, hogy önmagamnak legyek magam. Ki magával foglalkozhat, egyedül lehet. S tükörképembe nézve nárcisszá változnék a parton.

Te Ókeánosz vagy, nyugodt, s megfontolt, Oknosszal kötöttél barátságot most. Amíg ez fennáll, én nem tudlak szeretni. Hiszen akkor együtt sem lehet tovább. De majd egyszer, egyszer lennék Téthüszöd, hű társad és szerelmed, kivel háromezer gyermeket nemzhetsz, boldog lehetsz, s lehetek. Együtt.

De most az életre van szükségem, szatírságra, szárnyas ló-létre, vad lélek-szeretkezésre, felfedezésre, Héliosz fényére, önismerésre.