Péter, a mágikus csodalény.

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy miért változik meg valaki, miután megismerte a másikat.

Engem gyakran kezelnek úgy az emberek, mielőtt ténylegesen találkoznánk, mintha valami mágikus csodalény (egy igazi, szájbavert unikornis) lennék. Olvassák a blogom, látnak kommentelni valamelyik ismerősüknél, egyetem látják, mennyire nagyon élvezem az előadásokat (haha, ha ezt látják, ott mondjuk alapból probléma van), vagy valaki mesélt nekik rólam. És akkor kirajzolódik a fejükben egy minta, egy felturbózott szuperhősről. Érdeklem őket. Izgatottak. (Némelyek még írnak is nekem.)

Aztán jön a találkozó. Mondjuk beszéljünk egy előre fixált találkozásról, nem pedig buliban történő összefutásról, mert a kettő között azért mérföldes a különbség. Tehát jön a találkozó és PUFF!, Péterünk mágiája tovatűnik, egyszerű mugliként szerepel továbbá a másik személy gondolataiban.

A dolog egyik felét sem értem igazán. Hogy mivel ragadom meg őket, az rejtély. Nem vagyok sem vonzó, sem pedig igazán feltűnő (még online sem). És hogy mivel “üldözöm” el őket személyesen, az meg szintén kérdéses. A pixelek között sem vagyok más, mint élőben, vagy az egyetemen sem viselkedem másként, mint a barátaim között.

Igazából semmi célom nem volt ezzel a kis bejegyzéssel most, csak néha elgondolkozom ilyen jelenségeken.

(Múltkor az ablakban álltam, és a felettünk lévő ablakból valaki buborékokat fújt. Először megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez egy kis hétköznapi csoda. Ha két perccel előbb vagy később állok oda, nem pattan szét a fejemen egy kis buborék sem. És ekkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ha nem lenne ablakom a fényt vagy a levegőt hiányolnám jobban. Mindkettőnek megvan a maga előnye, de nem tudom elképzelni egyiket sem a másik nélkül. És megint túl sok semmit írok. Szokás szerint.)