Most, hogy elég sok blogba belenéztem, rájöttem, hogy nagyon beképzelt vagyok. Mert mindenki olyan szép dolgokról ír, vagy kevésbé szépekről, de mindenféleképpen szépen. Olyanokról, amik mindenkit érdekelnek. Közhasznú információk, világmeglátás, új dolgok, régiek, gondolatok.
És az én blogom miről szól? Rólam. Hogy épp mit csináltam. Hogy mikor, hol és kivel. Hogy épp ki bántott meg. Hogy épp ki csalt mosolyt az arcomra… De ez kit érdekel?
Bár, ha jobban belegondolunk, egy blog végülis erről szól. Hiszen ez egy nyilvános napló. És mindenkinek magában kell eldöntenie, hogy mit ír a naplójába. Fogalmazhatnék én is sokkal szebben. Körmondatokban. Kicifrázva, rengeteg jelzővel. De én ezt nem teszem… Talán, mert igénytelen vagyok. Hiszen én ezt a dolgot is alkotásnak veszem. És néha csak úgy lefirkantok valamit, amikor éppen valami nagy hatással van rám. Jobban át kéne gondolnom, hogy mit és hogyan írok le. Talán akkor többen olvasnának. És aki épp még olvas is, jobban élvezné az olvasást.
Más.
979 egyik postja elindította a gondolataimat. Hogy mennyire szürke minden. (Azt hiszem, a Magyar Szürkeségről már írtam egy postot, de itt az ideje visszatérni.) Alig mosolyog valaki, alig éli az Életet. (Így, nagy betűvel.) Aki viszont mégis teszi, az meg kicsit átkerül a ló túlsó oldalára… (Gondolnék itt az este hatkor totál részeg 16 évesekre, a buszon vizelőkre, a metrón majdnem szexuális életet élőkre és sorolhatnám.) Ehhez a szürkeséghez hozzátartozik az alacsony életszínvonal és a Magyar Pesszimizmus. De ez utóbbi már olyan híres, hogy még külföldön is ismerik. (Van egy ausztrál barátnőm, aki kérdezte, hogy tényleg olyan lehetetlenek a körülmények ebben a pici országban? Mert találkozott egy magyarral (persze odakint), aki mesélt neki a hazánkról.) És arra jöttem rá, hogy amíg a Magyar Pesszimizmus meg nem szűnik (vagy el nem indul az optimizmus irányába), addig az életszínvonal sem fog emelkedni… Vagy lehet, hogy ez az egész fordítva van? Hogy az életszínvonal növekedésével rögvest csökkenni fog a pesszimizmus? Ezt nem hiszem. Sajnos. Mert a pesszimizmus belénk ivódott. (Belém is, ezért nem hiszem, hogy meg fog oldódni ez a probléma.)
Szeretném, ha boldogabbak lennénk. Szeretném, ha elfogadóbbak lennénk. (Gondolok itt arra, hogy ne súgjanak össze az utcán morcosan, ha épp megfogom a barátom kezét. Tegnap beszéltem Sophie-val, aki épp Amerikában van, és eljutott Provincetownba, amit ő “buzi város”-nak nevezett el. Ott a melegek nyugodtan sétálhatnak kézen fogva és ez teljesen elfogadott dolog.) Szeretném, ha optimistábbak lennénk és az apró dolgoknak is tudnánk örülni.
Most erről eszembe jutott a következő videó:
5 megjegyzés:
Szia!
Tudod,én optimista vagyok, derűlátó és próbálom az élet szép oldalait is meglátni. Közhelyesnek hathatnak a fenti szavak, csak azért igen kevés ember van, aki nem vizel a metrón, nem szexszel közterületen stb. Hát igen, én ilyen "kivétel"(?) vagyok.
S sajnos elég kevés, hogy én meg még rajtam kívül páran optimisták és boldogok az Életben, a tábor akkor is elég kicsi. Mindenki pesszimista, feszült, ideges, depressziós, főleg, most hogy válság, munkanélküliség, kilátástalanság. Épp olvastam erről ma egy cikket az egyik pszichológiai témájú újságban, taglalta, hogy a válság mennyiben megváltoztatja a személyiséget, párkapcsolati problémák, lelki bajok, testi bajok, pitypuruty (lol).
Csak tudod, ha nem nézzük a válságot, akkor is van stressz(munkahelyi vagy egyéb), akkor is van depressziós, félelem, mittomén. Nem hiszem, hogy ezek a dolgok csak a válság miatt alakulhatnak ki. Persze nagyban rányomja a bélyegét az is, de lehet valaki egészen mástól is stresszes, vagy éppen a válságtól és plusz még valamitől.:S
Hű jól belementem, el tudnék erről anekdótázni. Jó ez a szakmai gyakorlat, sok érdekes pszichológiai cikket olvasok, szerintem holnap is fogok, ha lesz rá időm:D Még érdekel is a téma:D
Puszi, légy jó.
Ja és szeretném, ha végre ebben az országban nem hurrognának le, ha én megfogom a barátnőm kezét és úgy sétálunk végig a városon. S nem néznének meg minden utcasarkon, mert éppen kockás szoknyában és pöttyös cipőben mentem le a közértbe. Mert éppen ezek a darabok voltak a szekrényben a legközelebb..
Sok mindenen kéne változtatni, de leginkább az emberek hozzáállásán. De ahhoz agycsere kéne. Az meg lehetetlen..
<3 Szeretlek Pape, jó legyél!
Ja persze néha megfogom a barátnőm kezét, mert szeretem és szeretném ha ezt mások is tudnák. S megölelem. S szerintem ez nem furcsa. Még a gimimben is megöleltem és a tanárom furán nézett rám. >.> Hülye-.-"
Az első bekezdéshez: a blogod te magad vagy, a te saját gondolataidból táplálkozik, a te saját stílusod határozza meg az "arcát". Ne próbálj meg másokhoz hasonlítani, akkor elveszted az egyéniséged, elveszted azt a pluszt, ami különlegessé teszi a naplódat. Csak így tovább, én így is élvezem olvasni a posztjaidat. :)
szerintem meg pont az a baj-persze nem csak ez-, hogy mindenki azt hiszi, hogy ezen a pesszimistaságon nem lehet változtatni. hát már hogyne lehetne? csak akarni kell és a jó dolgokról beszélni. akárhogy is kevésnek tűnik pár ember ehhez, de szerintem akárki akármit gondol én és ugyanúgy mindenki más is lehetünk boldogok és optimisták (igazából derűlátót akartam írni, de az béna lett volna, így meg nem flórás na mindegy:D).
ja és én szeretem olvasni a blogod és nehogy elkezdj szépséges mindenekről írni meg világmegváltó tervekről.
én így szeretem a gondolataidat!
különben meg nem tudom, h eddig miért nem írtam sose még (?)
desok tartalmas kommu... én most rövid leszek és lényegretörő. így jó a blog, ahogy van. a blog egy műfaj (és igen szerintem is művészet) és több ága van. van lifeblog (like yours) de van newsblog fotoblog és sötöbö szóval egyáltalán nem baj ha ilyen a blogod, sőt szerintem azért te is szoktál gondolatmeneteket végigvezetni.
ez ilyen. én pl cseszek rá hogy helyesírási hibák vannak a blogomban. tudok helyesen írni, de ott nem akarok. :)
Megjegyzés küldése