Gárdony.

Elég sok minden történik velem mostanában, de vannak fontos és kevésbé fontos (aka lényegtelen) dolgok. Nostehát. A legfontosabb és legjobb, hogy Krisszel (mivel már nyár elején elterveztük) úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a Velencei-tóra. Hétkor találkoztunk a Déliben, majd némi totojázás, jegyvásárlás, kávéivászat (amúgy ne vegyetek a Délinél büfében kávét, mert csak zaccot kaptok, amit belepottyantanak némi forróvízbe), vonatkeresés után végre elfoglaltuk a helyünket, majd 51 perc elteltével megérkeztünk Gárdonyba, ahol épp felújítják az állomást.

Megnéztük a kempingban, ja bocs’, campingben, hogy mi mennyiért van, de aztán elszontyolodva fordultunk ki a kapun. MI AZ, HOGY EGY ÉJSZAKA, KÉT FŐRE, SÁTORBAN (!!!) 5000FT??? MI AZ? Na mindegy, tehát kicsit idegesek szomorúak lettünk és inkább úgy döntöttünk, hogy a parton verünk sátrat. Szépen ki is néztük az egyik fát, aminek árnyékában felállítottam felállítottuk a sátrat. (Igen, mert Krisz is segített. Be kell valljam.) Miután ez megvolt, nekiálltam az „ágyakat” összeállítani, ami abból áll, hogy fogtam két felfújható gumimatracot, majd mély levegőt vettem és nekiálltam a munkának… A háromnegyedénél nagyon meguntam, úgyhogy abba is hagytam a felfújást, de így még jobb is volt, mert így nem volt sem túl kemény, sem túl puha a fekhely.

Gyors reggeli és pakolászás után végre megmártóztunk, ami az elején kicsit lassan ment, hiszen a vízről azt hitte a testünk, hogy hideg, pedig nem volt az, az agyunkkal tudtuk, csak hát azért mégis nehezen ment a vízbemászás. Kis úszkálás(féleség), majd visszatérés a sátorhoz. Kártya, kaja, beszélgetés, többi ember megbámulása, gyerektömegtől fejfájás, napozás. (Napozás! Végre. Egész nyáron nem napoztam…) Később újabb mártózás, majd vacsora után békafényképezés és naplemente megtekintése közvetlenül a partról.

Majd mikor lefeküdtünk, végre azt hittem, hogy majd egy jót alszom. De nem. De neeem. Mert ugyebár ez egy tópart volt. És mik vannak a tóparton nyári éjszakákon? Na mik? Részeg fiatalok. Most nem azért, mert megvetem őket, hiszen én is ugyanazt szoktam csinálni, mint ők, sőőőt, ők még tisztán is énekeltek, de azért mégis. Hajnali kettőkor nem volt hozzájuk sok kedvem. Meg azt sem értettem, hogy az egyikük miért beszélt végig angolul, amikor magyar volt. (Jó, tény. Én is gyakran beszélek angolul részegen, de nem állandóan.) De rövid időn belül eltűntek, úgyhogy folytathattam tovább édes álmomat.

Reggel elég nehezen keltem, de annál könnyebben másztam befelé a tóba. De mivel akkor még a napocska nem sütött olyan erősen, mint kellett volna és emiatt hideg volt a víz, inkább visszementünk a sátorhoz és újból napoztunk. Utána lebontottam a sátrat, összepakoltunk és elmentünk a Kék tóba ebédelni. Koradélutáni vonattal hazajöttünk és hullafáradtan végre vehettünk egy fürdőt ezután a kissé fárasztó, ámde remek „rövidnyaralás” után.

Amúgy más. Újabb filmek kerültek megtekintésre: Szörnyek az űrlények ellen (Monsters vs. Aliens), ami egy animációs film, persze megint tele olyan poénokkal (társadalmi görbetükör?), amit a gyerekek nem érthetnek, majd utána még megnéztem az Éjszaka a múzeumban 2.-t (Night at the Museum: Battle of the Smithsonian), ami még gyengébbre sikerült, mint az első rész. És muszáj volt idén nyáron is megnézni az Amélie csodálatos életét (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain), mert annyira szép és romantikus és humoros és színes, hogy hogy hogy egyszerűen muszáj volt. De újabb akciófilmmel is gazdagodott a moziális tudásom, megnéztük a Transz-Szibériát (Transsiberian), ami annyira nem volt nagy eresztés, de egy délutánra pont jó volt. És hogy horror is legyen, ott volt ennek az Alien 4.: Feltámad a halál (Alien: Resurrection) című gyönyörűség, mert volt benne minden, ami jó: Sigourney Weaver és Winona Ryder, mint tehetséges színésznők, Jean-Pierre Jeunet, mint fantasztikus rendező, illetve aranyos-kedves lényecskék, akiktől finoman felállt a szőr a hátamon. (Mármint felállt volna, ha lenne szőr a hátamon.)

Ennyi lenne mára, meg egy bambi. Jók legyetek!