Végre élek!

Csütörtök - Avatar.

Mivel már augusztusban [emlékeztető], a trailer megtekintésekor eldöntöttük, hogy így együtt [Annamari, Krisz és én] fogjuk megnézni majd az Avatart, és időközben nem történt világkatasztrófa, így is lett.
Izgulva ültünk be az imax terembe, bár tudtuk, hogy mire számíthatunk. De azért nekem mindig is fenntartásaim lesznek egy 160 perces film előtt. No sebaj. Tehát. Ültünk, néztük a megtelt termet, az Annamari előtt lévő csövet, ami eltakarta előtte a vászon egy kisebb részét, a mögöttünk helyet foglaló [később székünket rugdaló] párt és az üres vásznat. Még nem láttam ekkorát.
Mikor már a reklámok és előzetesek mentek még azon tűnődtem, hogy vajon mi lehet a vászon alatt és mögött [igen ^^ néha ilyeneken tűnődöm], majd hirtelen nem láttam tisztán a képet és rájöttem, hogy hoppá, kezdődik.
Filmről: kiszámítható történet [alaphelyzet, beépülés, kudarc, szerelmi szál, összefogás, győzelem], jó színészi játék, remek zene [haha. Trójából volt egy kis nyúlás] és a legjobb: a technika. Cameron bácsi már a Titanicnál megmutatta, hogy ha valamin sokáig dolgozik és meg akar mutatni valami újat, akkor sikerül neki. Most is így lett. Persze nem csak a 3D miatt tetszett, hanem a “szemjáték” miatt is… [Az olvasó is biztos tudja, hogy ha valamire “rázúmol” a szemével, akkor ami közel van, az homályos lesz, ami távol az meg éles. És fordítva is.]
No sebaj. Tehát. Maga a történet elég unalmas, de hála a jó szereposztásnak [Zoe Saldana, Sigourney Weaver és Michelle Rodriguez hurráhurrá], az egyedi humornak [*puffpuffpuff* “Upsz.”] és a lenyűgöző technikának nálam tízből kilenc pontot kapott.

Péntek – Blogtali.

Volt blogtali, de előtte még a délutánról írnék.
Suli után Tomival és Tihával elmentünk szekrényt szerelni, majd mikor a többiek [Roland és Blaskó] csatlakoztak hozzánk, kiálltunk a Vörösmartyra forralt borozni. Ami egész finom volt, de drága. [Bár ez ilyenkor és ott megszokott.]
Mint utólag kiderült, a kedves társaság egy málnapálinkával turbózta fel a forralt boromat és én kis buta a fűszerek erős aromája miatt észre sem vettem. De így legalább már tudom, miért voltam ilyen dinka egész délután/este.
Tehát. Blogtali. Mikor Captain elküldte a meghívót, csak néztem, hogy hűűű, meg hááá, meg hogy “Engem is meghív?” és ilyenek. Utána már persze megijedtem, hogy mi lesz ott, vajon mennyire néznek majd rám csúnyán. Vagy mennyire nagyon ki fog derülni, hogy engem senki sem olvas. [Háhá.]
No mindegy. Fogtam Nyúlurat és elmentünk.
Nyolckor érkezés, persze Zsolton kívül senki sem ismert... Vagyis mégis. [Éljen az SG. Tudtam, hogy még valamire jó lesz az előkészítő.]
Gyorsan leültünk, körbemosolyogtam, aztán megrendeltük a capuccinónkat, és ültünk. És néztünk. És ültünk. Eléggé zavart, hogy nem nagyon tudok beszélgetni emberekkel. De biztos vagyok benne, hogy ez az én hibám, köszönhetem a későn-kibontakozó-eleinte-visszahúzódó személyiségemnek. Tehát így ültünk, aztán beszélgettünk a sarokban ülő festőnőről és az íróról, akik közül előbbi nem tudja eldönteni, melyik nemhez is szeretne tartozni. Meg hogy vajon hogyan cserélik ki a spotlámpát a plafonon. Meg hogy bekerülhetek-e a Corvinusra. [Bár még mindig azt vallom, hogy esélytelen.]
Kilenckor viszont el kellett jönnünk, mert másnap korán keltünk. Én még szívesen maradtam volna, hogy megismerjem blogírótársaimat személyesen, illetve új embereket ismerjek meg. De sebaj, lesz még blogtali.
Viszont három dologra rájöttem:
1.: Süket vagyok. Jó, az tény, hogy az általam megszokottnál hangosabb volt az Eklektikában a zene, de én akkor sem hallottam, hogy a két székkel arrébb ülő ember mit mond nekem.
2.: Nagyon naiv/buta vagyok. Csak nevettem idiótán és néztem ki a fejemből. [De ezt fogjuk rá szegény szerencsétlen páleszre, oké? *pirul*
3.: Feledékeny vagyok. Mert egyedül arra emlékszem, hogy Pablo ült mellettem… És sajnos nagyon rossz a névmemóriám, így nem jegyeztem meg a többi blogos nevét… [Kérem szépen, hogy akivel beszéltem, vagy ha csupán szeretné, írja meg nekem kommentben a blogcímét. Köszönöm én, a feledékeny.]
Tízre hazaértünk, majd ööö… némi játék után elaludtunk.

Szombat – Dávid és Erika.

Hajnali hatos kelés, álmos készülődés, öltözés és indulás… Mivel túl korán érkeztünk, lementünk a Keleti alsó részébe teát inni, de még így is maradt húsz percünk, amit a kilences vágány előtti fagyoskodással és a “vízvezetékszerelő” többszöri eldúdolásával töltöttünk, de végre megjött Dávid.
Felszálltunk gyorsan a trolira, majd átérve az út túloldalára le is szálltunk és onnan viharzottunk el az Arénába. Ahol Dávidnak néztünk cipőt, de Erika hívott minket, így elsiettünk érte a Deákhoz.
Erikát megtaláltuk, majd köszönés után megajándékozott minket [kaptam kampó alakú nyalókát. Újabb darab a gyűjteménybe.[:]. Körbejártuk a Vörösmarty tér összes boltját, ahol kutattunk cipő, csizma és [az általam kívánt] csövessapka után.
Végül visszatértünk az Arénába, ahol megvettem a csövessapkát [ami Krisz szerint “Buzis, de jól áll!”], Dávid pedig a cipőt. Üldögéltünk, majd végül a Westendben megebédültünk. Ezután Dáviddal megvettem Krisz karácsonyi ajándékát és visszatérve Erikához és Nyúlúrhoz észrevettük, hogy szakad a hó.
Kimentünk a Mekibe, ittunk egy-egy kávét, majd elbúcsúztunk Erikától.
Dávid vonatát törölték, de végül sikerült találni egy korábbi vonatot, ami később indult, mint az eredeti. [Értelmetlen mondatokban verhetetlen vagyok.] A lényeg, hogy a vonat elindult.
Nagyon jól éreztem magam szombaton, a legjobb, hogy jobban megismerhettem Dávidot és Erikát. Nagyon rég nevettem ennyit, mint aznap.