Kurta-furcsa nap.

A délelőtt szokásos monotonitásában telt el, egyetlen meglepő dolog az volt, mikor kiderült, hogy a BGF-en is holnap van nyílt nap, de én ezt egy karlegyintéssel le is tudtam, hiszen februárban is lesz.
Tehát lassan zajlott a nap, mígnem elérkeztünk a testnevelés órához… Első órán [mivel két óránk van egyben] minden rendben, kosárlabda, juhéj, a többiek játszhatnak, én meg majd futkosok a pályán. A másodikon viszont jött a rémhír: szekrényugrás… Emlékeztem én, hogy ez már általánosban sem ment, de úgy voltam vele, hogy új év, új sikerek… Biztos menni fog…
Oké, nekifutás, dobbantó, ugrás ééés… neki térddel a svédszekrénynek… Utána még párszor próbálkoztam, majd magasabb lett a szekrény, én nevettem egyet, majd néztem, ahogy a többiek ugrottak…
Laci javasolta, hogy majd erről írjak egy blogbejegyzést, én helyeseltem is, majd Tomi hozzám fordult és azt mondta, hogy szerinte inkább azokról az –idézem- “nyomikról” kéne írnom, akik úgy jutottak a blogomhoz, hogy valaki mondta nekik, hogy “Olvasd már, PaPe buzi!”. És mennyire igaza van, de végül úgy vagyok vele, hogy nem érdekel, hogy ki olvassa és ki nem, amíg ebből nekem hátrányom nem származik…
Átöltöztünk, majd elindultam hazafelé… Betettem a zenét, majd metróra szálltam. Nyugatinál szokásos iramomban felrohantam a lépcsőn, majd végigsétáltam a villamosmegállóban… [Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy vajon milyen lehet a modelleknek, mármint mikor végig kell menniük egy hosszú kifutón és mindenki csak őket nézi.] Majd olvasni kezdtem –volna- a könyvemet, mikor egyszer csak észrevettem valakit…
Egy srác állt nem messze tőlem. És mintha rám nézett volna… De ezt még most sem tudom eldönteni… Én meg azt hittem, hogy ő m., de nem voltam benne biztos, ezért nem mentem oda, még mosolyogni sem mertem… Mikor épp oda jutottam volna gondolkodásban, hogy ha mégis ő lenne, akkor mit kereshet erre [bár miért ne lehetne a Nyugatiban?], megjött a villamos. A tőlem [tőlünk] jobbra lévő ajtón akartam felszállni, de hátranéztem és láttam, hogy ő pedig balra… És hátranéz…
Nem értettem, hogy miért néz hátra. Rám… Talán tényleg ő volt m.? Vagy talán csak egy ismeretlen meleg srác? Vagy ő is [csak] egy Fura fiú.?
No mindegy –gondoltam-, felszálltam a villamosra, majd ő is, rám nézett, majd gyorsan kifelé az ablakon… Én pedig folytattam az olvasást. [Ha szereted Leslie L. Lawrence-t, ajánlom a Fekete Özvegyet, ezt kaptam aputól karácsonyra, és (még) nagyon tetszik.]
Az Oktogonon körülbelül körbevett két fiú, zenészek voltak és én még a fülembe dugaszolt apró hangszórókon keresztül is hallottam, hogy arról beszélgetnek, hogy kéne még egy versszak a dalukba… Ezen elmosolyodtam, de gyorsan le is kellett szállnom, mert már a Blahánál járt a villamos…
Leszállás után vettem észre csak, hogy mennyire fáj a térdem… Az átkozott svédszekrény miatt…
Talán mégis írok majd erről egy bejegyzést… Talán…
De most inkább megnézem a Derült égből fasírtot… Igen, rajzfilmet… Mert téli szünet alatt rájöttem, hogy gyerek vagyok. Nem gyerekes, hanem gyerek. Olyan gyerek, aki ha kell komoly [gyakran komolyabb, mint a többi “gyerek”], ha kell játékos, és igenis mostanában gyakran van kedvem “mesét” nézni. Ez van.