Nyugodj békében, Mama!

Első Pride-om.

És valószínűleg nem az utolsó.
Aki ismer, vagy a blogomat olvasgatja már egy ideje, tudhatja, hogy én eddig abszolút nem voltam Pride-párti. Nem értettem a célját, inkább provokálásnak tartottam, mint hatékony eszköznek.
De tegnap mégis kimentem, hiszen addig nem véleményezhetem, amíg részt nem vettem rajta.

Forrás: hvg.huHáttérben a kamionon Kardigán nagyon élvezi a partit. (:

És egyszerűen zseniális volt!

Igaz, az indulás előtti tökölődést annyira nem bírtam, de nagyon feldobott, hogy annyi, de annyi ember ott volt, az egész nagyon színes volt (pun!), nagyon sokféle ember jött el. Leginkább az fogott meg, mikor megláttunk egy fiatal párt, ahol a terhes anyuka mellett sétált a hároméves kisfia, a kocsiban meg tolták a második gyereküket. És mivel fiatalok, valószínű, hogy nincs olyan gyerekük, aki már kimondhatná, hogy ő bizony meleg. Tehát valószínűleg semmi közük nincs a melegekhez. Csak szimplán nyíltak.

Forrás: origo.hu

Szeretném, ha Magyarország folytatná azt az utat, amit tegnap sikerült együtt megmutatnunk, és végül egy teljesen toleráns, nyitott, vidám országban élhetnénk!

És a díj nyertese…

“Hiányzol mááár… […] Szeretlek titeket!” – mondta apám Skype-on, majd azt is hozzátette, hogy látogassam meg.
Mennyire édes már, hogy azt mondja, hogy titeket? Tehát engem és Tomit. Ő ilyet még senkiről és senkinek… Sosem csalódtam még ennyire kellemesen az apukámban.
Aztán mikor tegnap meglátogattam, mosóporral, öblítővel, mézzel meg saját maga által készített lekvárokkal és pirosarannyal küldött haza. Mondván, amennyit tud, segít nekünk.

Úgyhogy ezennel megszavazom neki a Legcukibb apa címet. Megérdemli, igazán.

Én meg most vigyorgok bele a világba egy kicsit.

Apu és a Skype.

Történt az, hogy összeköltözünk Tomival. Ebből adódóan az eddiginél is kevesebbet látom aput, így kitaláltam azt, hogy megtanítom skype-olni.

Még tavaly, mikor az új gépemet vettem, odaadtam neki a régit és nagyjából megtanítottam facebookozni. Egész jól megy neki mostanra, mondjuk leginkább csak játékokra használja. (De azt sikerült megjegyeznie, hogy meghívókat nem illik küldeni. Ámen.) Gondoltam, nagyobb falat lesz neki a Skype, de nem.

Ma volt az első videohívásunk. Felhívtam és azonnal tudta, mire kell kattintani a hívás fogadásához, még a kamerát is magától igazította be úgy, hogy láthassam az arcát. Ennél cukibb dolgot nagyon rég nem láttam.

Most pedig boldogság.

(Ui.: most elgondolkoztam azon, hogy vajon a skype-olni vagy a skype-ozni a helyes átirat. Nem jutottam eredményre.)

Péter, a mágikus csodalény.

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy miért változik meg valaki, miután megismerte a másikat.

Engem gyakran kezelnek úgy az emberek, mielőtt ténylegesen találkoznánk, mintha valami mágikus csodalény (egy igazi, szájbavert unikornis) lennék. Olvassák a blogom, látnak kommentelni valamelyik ismerősüknél, egyetem látják, mennyire nagyon élvezem az előadásokat (haha, ha ezt látják, ott mondjuk alapból probléma van), vagy valaki mesélt nekik rólam. És akkor kirajzolódik a fejükben egy minta, egy felturbózott szuperhősről. Érdeklem őket. Izgatottak. (Némelyek még írnak is nekem.)

Aztán jön a találkozó. Mondjuk beszéljünk egy előre fixált találkozásról, nem pedig buliban történő összefutásról, mert a kettő között azért mérföldes a különbség. Tehát jön a találkozó és PUFF!, Péterünk mágiája tovatűnik, egyszerű mugliként szerepel továbbá a másik személy gondolataiban.

A dolog egyik felét sem értem igazán. Hogy mivel ragadom meg őket, az rejtély. Nem vagyok sem vonzó, sem pedig igazán feltűnő (még online sem). És hogy mivel “üldözöm” el őket személyesen, az meg szintén kérdéses. A pixelek között sem vagyok más, mint élőben, vagy az egyetemen sem viselkedem másként, mint a barátaim között.

Igazából semmi célom nem volt ezzel a kis bejegyzéssel most, csak néha elgondolkozom ilyen jelenségeken.

(Múltkor az ablakban álltam, és a felettünk lévő ablakból valaki buborékokat fújt. Először megijedtem, aztán rájöttem, hogy ez egy kis hétköznapi csoda. Ha két perccel előbb vagy később állok oda, nem pattan szét a fejemen egy kis buborék sem. És ekkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ha nem lenne ablakom a fényt vagy a levegőt hiányolnám jobban. Mindkettőnek megvan a maga előnye, de nem tudom elképzelni egyiket sem a másik nélkül. És megint túl sok semmit írok. Szokás szerint.)

Szoba kilátással.

Vagy kilátástalansággal?

Szóval az van most, hogy az utóbbi egy-két hétben jelentkeztem 34 állásra. De nem látom úgy, hogy nekem lenne belőle mégis munkám. (Az eddigi, ami a legközelebb volt a szerződés aláírásához, egy gyakorlati hely volt, hogy “végül két aspiránsra szorították le a választást, én voltam az egyik, de végül a másikat választották, mert neki van tapasztalata”. Tehát már a gyakorlathoz is gyakorlat kell.) A legtöbb problémát az okozza, hogy még nincs tapasztalatom. (Itt eszembe jutott, hogy meglepő, hogy már a junior pozíciókhoz is azt írják, hogy 2-3 éves tapasztalat elvárt.) A másik, ami felmerült, az a nyelvismeret hiánya. (Angollal, szerintem, nincs nagyon gondom. Viszont a német. Igaz, hogy mikor öt éve utoljára beszéltem, akkor szinte tökéletesen ment, szóban alig, írásban egyáltalán nem hibáztam. Viszont azért ez a kihagyás akkor hatással volt a tudásomra, hogy mára egyetlen mondatot sem tudok összerakni ezen a nyelven.) A harmadik a jogosítvány hiánya. (Ez úgy van, hogy nekünk sosem volt autónk, így nem éreztem szükségét.) Persze az is előfordulhat, hogy azért nem válaszolnak/küldenek negatív választ, mert látják, hogy még nem végeztem el az egyetemet. (A helyzet az, hogy a következő félévemen csak gyakorlatoznom kéne, januárban pedig diplomázom. De valószínűleg a munkáltatók nem tudják kezelni ezt a köztes állapotot.)
Én most ettől függetlenül rajta vagyok, jelentkezem, mindenhova, ahova a tudásom megfelel. Csak úgy érzem, ha rövid időn belül nem oldódik meg ez a helyzet, kicsit bekattanok. (Kicsit kezd tavaly augusztus hangulatom lenni.)

Amíg meg nincs állásom, addig meg edzem és ráfekszem a német visszahozására.

Ha meg lesz, akkor meg összeköltözünk Tomival. És akkor lesz szoba is, meg kilátás.

X-faktor. WTF?

Ma kaptam egy kedves telefonhívást az RTL klubtól, miszerint továbbjutottunk a következő fordulóba. Az X-faktorban. (insert my creepy face here.)

Történt ugyanis, hogy Tomival múlt héten szokásosan elmentünk a Könyvtár Klubba karaokezni és elénekeltük Amy Winehouse Rehabjét, majd két fiatalember felállt egy közeli asztaltól és közölte, hogy felvették az előadásunkat és majd várnak minket az X-faktorba. Mi zavarunkban (és az alkoholgőzben) megadtuk az elérhetőségeinket, mondván úgysem hívnak minket. (Nem is értem, hogy a gyönyörű, bájos és _egyedi_ interpretációnk miért ragadta meg őket, főleg, hogy végül kiderült, hogy az én mikrofonom valószínűleg ki is volt kapcsolva. Jó, mondjuk Tomi tényleg tud énekelni…)

Úgyhogy este megbeszéljük, hogy mennyire nem akar egyikünk sem elmenni cikiskedni (úgy érzem, a magyar faktorral kapcsolatban nem kell elmagyaráznom, hogy miért ezt a szót használtam itt) és hogy csak nevetünk egyet és lesz egy kissé kellemetlen hívásom a televízió-csatornához VAGY elmegyünk és mi leszünk a kedves, danolászó meleg párocska, akik egymás vállán sírják ki fájdalmukat, miszerint nem sikerült továbbjutniuk a következő körbe. (Miközben még azt sem tudtuk, hogy az “első kör” létezett.)

Ezért most mély lélegzet, este meg nevetünk sokat.

engedd meg magadnak, hogy senki se értsen.

a körút zajában, cigaretta- és autóbűzben sétálva úgy éreztem, ragyogok. belül. (kívül csak évente szoktam, azt is nagy titokban, nehogy összezavarjak vele valakit.)
vettem egy virágot. nemnekem. cserepeset. a vágottak lekaszabolt hullák, döglött szépségek. meglepetés lesz. illata is van, sárga.
egy fiú mikor lesz férfi? én – gondolom – sosem. mondjuk nem is baj. persze mikor az önkormányzatnál is azt mondják, hogy sziamibensegíthetek az kicsit ront az önbecsülésemen, de talán _még_ hízelgő kicsit. na majd később.
szakdolgozat hereicome. aztán persze örök szürkeség. ami ellen lehet tenni. saját tévképzeteink teszik ilyen sznyomorúvá az életünk; ha magunk vagyunk magunk, és adódik az a ritka és természetfeletti dolog, hogy jóban is vagyunk magunkkal, akkor persze a tévképzetek előtagja eltűnik, a képzetek pedig ábrándokká szelídülnek.
mostanában ábrándos hangulatomban vagyok. egészen.
ennek persze csak kis részét köszönhetem patakipéternek, de mikor éppen hallgat rám, ő is megkönnyíti a létezést. vesz virágot, ragyog odabent, mosolyog a sánta, arab árusra.

egyik nap szembe jött velem egy lány. mosolygott. nem rám, hanem csak úgy magának. ragyogott. ő kívül is. ilyenkor egy pillanatra mindig irigy leszek az ilyen emberekre, aztán rájövök, hogy én is lehetek ilyen, persze csak úgy péteresen.
mikor egy negatív gondolat után nemrég elbotlottam az utcán, eszembe jutott, hogy a nemlétező isten nem ver bottal, meg a karma és barátaik. úgyhogy a gondolatokat rendszerezni kell, miközben ugyanúgy kóborolhatnak szabadon.

kávé, boldogság, lófasz és napfény. jelszavak márciusra.

Képeslap.

Nem gyakran kapok levelet vagy bármilyen más postai küldeményt, de most nem ezért örültem.
Egyetlen mondat állt a lapon:

“Mindig is csodáltam, milyen különleges módon nézel a világra.”

Hirtelen boldogság töltött el. Nemcsak a mondat szépsége és kedvessége miatt, hanem mert pont a legjobbkor érkezett. (Nem azt mondom, hogy rossz a kedvem, vagy hasonló, csak az önbizalmam sosem volt a helyén. Most oda került.)

Köszönöm! (:

Szakdolgozat.

Én nem szoktam ilyet kérni, de most kivételt kell tennem, mert szakdolgozatot nem sokat ír egy ember az életében.

Ezért szeretném megkérni az erre tévedő kedves olvasókat, hogy töltsék ki az alábbi, két perc alatt elvégezhető kérdőívet:

Nonprofit szektor Magyarországon

A válaszokat előre is köszönöm!